Fame – hírnév egy hosszúra nyújtott klipben

Válltáskáját leteszi a padra. Mereven néz maga elé, a vágányárkot figyeli súlyos tekintettel. Lassú mozdulattal megemeli a testét, feláll, s elindul a vágány irányába. Két táncos láb, mivel táncos a fiú, lépked két márkás, cifra topánban. Könnyed, légies léptekkel, ahogy csak táncos tudja emelni, s előbbre tenni a lábát, egyre közelebb kerül a cipőpár a záróvonalhoz. Már-már rálép, amikor az alagútból felzúg a vonat…

Onnantól kezdve, hogy a két cipő vonulását látjuk a padtól a vágányárok felé, tudjuk, mi fog történni. Izgulunk és félünk. Hatásos fotózása és sejtetése ez a készülő tragédiát felvezető hangulatnak. Féltjük a fiatal fiút. Táncos. Illetve táncosként szeretett volna hírnevet szerezni. New York előadóművészeket képző neves művészeti iskolájába járt eddig sok más társával együtt. Tanárnője azonban közölte vele, hogy kitűnően el tudja sajátítani a technikát, megvan a mozgáskultúrája is, de a karból nem fog előbbre lépni egész életében. Nincs meg benne az a spiritusz, amitől az élvonalba tudná táncolni magát. Viszont remek tánctanár lesz belőle.
A fiú ekkor indul el, feladva, a földalatti megállója felé.

Ettől a jelenettől jó a Fame – Hírnév című film, a rendezőként debütáló Kevin Tancharoen munkája, amely Alan Parker 1980-as,A hírnév című rendezésének az „újrahangszerelése”. Az „újrahangszerelés” azt jelenti, hogy Tancharoen a televíziók ilyen-olyan sztárfelfedező műsorainak stílusához igazítja a látványt, amit kínált. Azoktól, valamint a rokon High School Musical felfogásától azonban annyiban eltér a Fame – Hírnév, hogy a 107 perc a művészeti iskolások négyéves tanulmányait igyekszik érzékeltetni, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a hírnévért meg kell küzdeni, s hogy a siker mögött kőkemény munka áll – s még akkor se biztos, hogy a remélt álom valóra válik. Ezt mutatja a filmnek az az erősre (erősen hatásosra) sikeredett jelenete, amikor tanulmányainak negyedik évében a táncos fiú elindul a földalatti megállója felé…

E drámai epizódon kívül a film egy hosszúra nyújtott klip, túlfűtött érzelmi váltásokkal, klisékarakterekkel – mindig van egy rossz, hogy kidomborodjon a jó. Annyira eltúlzott ez a szembeállítás, hogy a negyedikig sem esik ki a rostán egy olyan színésznövendék, akit a televíziós énekes-sztárműsorokból már a válogatón eltanácsolnának.

Erénye lehet tehát Kevin Tancharoen alkotásának, hogy – a High School Musical felfogásától ellentétben – nem kelti azt a hamis illúziót, hogy a hírnév eléréséhez a tehetséget akár nem is kell megterhelő tanulással ápolni, csiszolni, kiművelni. S ebből az erényből fakad a következő hozadéka a filmnek, hogy Zac Efront a High Schoolból nem felvételiztette a művésznövendékek közé. Így még tétje is van az ábrázolt küzdésnek, hogy a művészpalánták a záróvizsgán megállják a helyüket, és új arcokként – színészekként, táncosokként, énekesekként – átléphetnek egy rájuk szabott filmbe.