Falunapok a gyerek szempontjából

A majálisokat követték a juniálisok, majd a vakáció beköszöntével hétvégenként két-három falunapra is akadt példa déli régiónkban. Volt, ahová a kötelesség hívott, de nemegyszer kedves rokoni, baráti meghívásnak tettünk eleget családostól. A hagyományőrzőtől, a búcsús bóvlikat kínáló kirakodóvásárig, bőven volt részünk mindenben. Megfigyeltem, az utóbbi időben a kisebb települések atyjai is gondosan ügyelnek arra, hogy valamennyi generáció otthon érezze magát az ünnepségen.

Többnyire mindenütt nagy örömmel fogadták a családok, hogy a nyitónapon a gyereké a főszerep. A lurkók hagyományőrző játszóházban, avatott mesterektől tanulták a bőr- és vesszőfonást. Kukoricacsuhé babákkal árasztották el az egész rokonságot, és megtanultak ostort fonni, agyagból korsót, bőrből ősmagyar dobot készíteni. Megtapasztalták, milyen érzés üvegre festeni és kecskedudába, nádsípba fújni. Kőből, dióból, csigaházból remekműveket készítettek. Ez a nyár rendkívül gazdag programot kínált a vidéki és városi csemetéknek egyaránt.

Sajnos, a szemrevaló népviseletbe bújtatott menyecskék és valóban igényes közönség számára összeállított produkciók mellett is maradt bennem keserűség. Hogy melyik falunap alkalmával? Ezt nehezen mondhatnám meg, mert nem egy helyütt tapasztaltam, ahogy az okos szemű gyerekeknek, korukat meghazudtoló komolysággal, zokszó nélkül kellett tűrniük szüleik, és olykor bizony nagyszüleik gyermeteg viselkedését is! Az egyik faluban, alig hároméves szöszke kislány ült az utcabálra díszített főtér fapadján, anyja és nagyanyja társaságában. Azok, miután szótlanul bedobtak a tűző napon egy-egy felest, sörrel folytatták a menetet. A kislány azonban meglátta, hogy átellenben lufikat árulnak, meg cukorvattát, és kérte, hogy neki is vegyenek már valamit. Válasz helyett az alig húszéves, ugyancsak szőke anyuka úgy szájon vágta a csemetéjét, hogy annak eleredt az orra vére. A kicsi előbb ordított, majd hüppögött, míg anyja morogva törölgette maszatos arcocskáját. Az árnyékot jócskán nélkülöző tér padján elviselhetetlenné vált a forróság.

A gyerek anyja abba a kis műanyag pohárba, amiből az imént a felest felhajtotta, sört öntött – a nyomaték kedvéért ismét megjegyzem –, alig hároméves lányának! Nem bírtam nézni szótlanul, odaléptem hozzájuk és a földre löttyintettem a kicsi sörét, üdítőmből pótolva a bűzös pohár tartalmát.

A kislány, még mindig hüppögve, hálásan szürcsölte. „Má? mé? ártana meg a kölöknek egy pohárka sör?!” – nézett fel értetlenül poharából a fiatal édesanya, és segítségképpen anyja felé pislogott. Az, ugyancsak értetlenül csóválta fejét, réveteg tekintetében értelem helyett már csak a feles és a sör adta kocsonyás kábulat rengett.

A kislány kicsusszant kettejük mellől, és bizonytalan lépésekkel a gulyást osztó vadászok felé indult. Azok a törékeny csöppség láttán elmosolyodtak. Puha fehér kenyeret törtek neki, és az őzgulyás szaftjába mártva, kezecskéjébe adták.

A kislány, mások jóvoltából jól is lakott a falunapon. Vajon lesz-e majd, aki őt néhány év múlva játszóházba viszi?