„Ezerszeresen kapjuk vissza a szeretetet”

Most csak a fotózás kedvéért vezették elő Zsuzsit, máskor többnyire a kocsival poroszkálA szerző felvételei Ha már mindenáron riportot akar írni rólunk, azt okvetlenül írja bele, hogy nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki segített a gyerekek örökbefogadásánál, hiszen tudjuk, hogy mások legalább fél évig intézkednek ilyen ügyben, nekünk meg nem egészen két hét alatt sikerült megkapnunk a őket” – köti a lelkemre L. A., akinek bár egyetlen saját édes gyermeke sincs, mégis háromszoros boldog apa. Nem egészen három évvel ezelőtt egyszerre három gyereket fogadtak örökbe. Erről a nem mindennapi elhatározásukról, az azóta átélt gondokról és örömökről beszélgettünk a család diószegi portáján. A házigazda, de főleg a felesége először nem akart beleegyezni, hogy írjak a családról. „Épp elég bosszúságunk volt abból is, amikor tavasszal itt voltak a tévések, és riportot forgattak rólunk. Akkor többen megkérdezték, hogy na, menynyit kaptatok a filmezésért? Még olyanok is voltak, akik konkrét összeget is mondtak, állítólag fejenként huszonötezer koronát fizettek a tévések azért, hogy itt kamerázhattak. Hát ebből semmi nem igaz, csak azért egyeztünk bele, hogy filmezzenek, mert az a pozsonyi alapítvány küldte őket, amelyik sokat segített nekünk a gyerekek örökbefogadásánál. Olyanok is akadtak a faluban, akik még annak idején azt mondták, hogy csak azért veszszük örökbe a gyerekeket, hogy majd belőlük éljünk. Pedig egy koronával sem kapunk több családi pótlékot, sem más segélyt, mint azok, akik a saját édes gyerekeiket nevelik.” Hogy hogyan jutott eszükbe 15 évi gyermektelen házasság után egyszerre három gyereket örökbe fogadni? „Egyáltalán nem terveztük, hirtelen jött az ötlet. Egy szombati napon éppen kinn dolgoztam az állatok körül, amikor jön ki az asszony, és mondja, hogy a tévében látott egy hirdetést, gyerekeket lehet örökbe fogadni, nem veszünk-e ide mi is valakit.” Az apa azt is elmondja, először arra gondoltak, hogy a háborúban megárvult balkáni gyerekeket lehet befogadni, mivel ez a jugoszláviai háború idején volt. Aztán amikor felhívták a megadott telefonszámot, kiderült, hogy nem jugoszláviai árvákról, hanem itthoni, gyerekotthonban nevelkedő gyerekek örökbe fogadásáról van szó. El is kezdték intézni, hogy egy kisfiút és egy kislányt magukhoz vegyenek, de amikor először mentek a gyermekotthonba, két hároméves kisfiút mutattak nekik, akik annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy nem volt szívük különválasztani őket, hát mindkettőt elfogadták. Aztán hozták megmutatni a kilenc hónapos kislányt. „Őt meg, ahogy az ölembe vettem, hát azonnal úgy megszerettem, hogy azt mondtam, többé ki nem adom a kezemből” – így az anya. ĺgy történt, hogy végül mindhárom gyermeket befogadták, s két hét után, amíg az iratok intézése tartott, haza is vihették őket. Az a kérdés fel sem merült, hogy a gyerekek hogyan szólítják majd az új szüleiket. „Mindjárt az első látogatáson, amikor először megláttuk egymást, az egyik gyerek hozzám szaladt, a másik meg a feleségemhez, és már akkor apunak meg anyunak szólítottak.” Igaz, akkor még szlovákul mondták, a két fiú ugyanis csak szlovákul beszélt. Most már persze magyarul is tudnak, s a szülők mindent megtesznek azért, hogy a szlovákot se felejtsék el, hiszen mindig szükségük lesz rá. Nyíltan beszélnek arról is, hogy nem ők az édesszülők, hiszen a fiúcskák már elég nagyok ahhoz, hogy emlékezzenek, nem ebben a családban születtek.

A kis Tinka ezerszeresen adja vissza azt a szeretetet, amellyel körülveszik A két fiúcska, Anti és Lujzi a konyha felől kandikálnak felénk, a kis Tinka pedig az édesanyja ölében figyeli kerek szemekkel beszélgetésünket. „A két gyerek, két ördögfióka, de ez a kislány, ez egy valóságos angyal. Ha van Isten, hát akkor ezt ő dobta le ide nekünk. Ez nem is duplán, de ezerszeresen adja vissza azt a szeretetet, amellyel mi szeretjük őt.” A fiúk óvódába járnak, jövőre számukra is megkezdődik az iskola, a kicsi Tinka is benne van már az óvódáskorban, de az apja azt mondja, amíg csak lehet, ő bizony otthon tartja, mert nélküle üres lenne a ház. Egyszer már átélték, hogy megüresedett, mert mielőtt a gyerkeket magukhoz vették volna, három évig neveltek egy vietnami kislányt, utcájukban lakó, a városban kereskedő vietnami házaspár kislányát. Egész nap náluk volt, a szülei munka után vagy csak éjszakára vitték haza. Aztán amikor elköltöztek Galántára, L. A.-éknak egyszeriben nagyon hiányzott a gyerek, nem sokkal ezután válaszoltak arra a bizonyos televíziós hirdetésre. A gyerekek mindjárt beilleszkedtek az itteni környezetbe, és a környezet is rögtön befogadta őket. Sem az utcabeli gyerekek, sem az óvódás társak nem éreztetik velük, hogy ők mások lennének, mint a többiek. „Meg is kereszteltettük őket. A keresztelői lakoma kész lakodalom volt, malacot meg disznót vágtunk, és meghívtunk mindenkit, a polgármestertől kezdve a pszichológusnőig meg az orvosig, akik segítettek a gyerekek örökbefogadásánál. Még cigánybandát is hívtunk, akik hajnalig zenéltek. Mi nem vagyunk tehetősek, senkinek nem tudtunk fizetni azért, hogy segítsen, hát így próbáltuk meghálálni a jóságukat.” Az anya a két fiú felé kacsintva meséli, hogy az „ördögfiókáknak” sem tartott sokáig, amíg a gyerekotthonban megszokott rezsimről átálltak a családi élet tempójára. „Eleinte az üzletbe sem vihettem őket magammal, sorra szedték le a dolgokat a polcokról, alig győztem visszarakodni. Ma már nyugodtan mehetünk, megtanulták, hogy csak egy csokit vagy nápolyit válasszanak maguknak, és ne fogdossanak meg sorra mindent.” Azt is elmondják, hogy nem egyforma a két gyerek. A jó eszű Anti a szófogadóbb, a takarításban is sokat segít, meg az apjának az állatok melletti munkában, például vizet visz a pulykának vagy a nyulaknak. Lujzi kényelmesebb. „Ez egy úricigány, inkább ül a fotelben, és gitározik. Neki talán zenésznek kellene lennie” – mondja huncut mosollyal az apa, aki már el is határozta, hogy amint lehet, beíratja a gyerekeket zeneiskolába, mert azt gondolja, zenészként talán majd jobban megélnek, mint ő a becsületes szakmájával. L. A. mezőgazdasági gépjavító, de a lakatos szakmához is ért, esztergagépen is dolgozott meg hegesztővizsgái is vannak. Mégsem tud állást szerezni. „Tizennyolc évet dolgoztam le a cukorgyárban, de tönkrement. Tönkrement a kendergyár is, aztán szövetkezetekben dolgoztam egy-két évig, de azok is mind megszűntek. Igaz, hogy most munkanélküli vagyok, de azért itthon a gazdaságban a napi nyolc-tíz órát ledolgozom.” Szavait bizonyítja az istálló, ahol jól megvan egymással a növendék bika, a két anyadisznó meg néhány malac, a kecskék meg egy nagy ketrec tele nyulakkal. S persze Zsuzsi, a póniló, a gyerekek kedvence. „Mindig is szerettem az állatokat, és megfogadtam, ha nekem egyszer gyerekem lesz, biztosan veszek neki pónilovat. És ha én egyszer valamit elhatározok, azt meg is csinálom.” Zsuzsi természetesen nemcsak a gyerekek szórakoztatására szolgál, a munkába is befogják őt, hiszen ennyi jószágnak kell a takarmány, és a betakarításban meg a szénaszállításban nagy segítség a póni vontatta kocsi. De díszfelvonulásban is részt vett már a Zsuzsi. A júniusi első diószegi nemzetközi aratóverseny résztvevőit a városból a gabonaföldre szállító lovas menetben L. A. pónifogata is ott volt, sőt ő nyerte el a legszebb lovas fogatnak járó díjat. Annak idején a véletlen úgy hozta, hogy az aratóversenyről riportot készítendő éppen én lettem a Zsuzsi-fogat utasa, az akkori beszélgetésünkkor szereztem tudomást L. A.-ék nem mindennapi családi viszonyairól. Talán az is hozzájárult ahhoz, hogy végül mégis beleegyeztek a mostani riport elkészítésébe, hogy nem teljesen idegenként kopogtattam be hozzájuk. Bevallották, attól tartanak, ha ez az írás megjelenik, megint lesznek, akik kitalálják, hogy biztosan pénzt kaptak érte. Pedig ez valóban nincs így, a riportalanynak nem szokás fizetni. Én meg nem szeretnék ártani a családnak, inkább segíteni. Ezért azt is leírom, hogy ha akadna olyan vállalkozó Diószeg környékén, aki alkalmazni tudna egy olyan gépjavító, lakatos, hegesztő szakmával rendelkező becsületes embert, akiről a városi hivatalban is csak dicséretet hallottam, jelezze szerkesztőségünknek. Mert három gyereket nevelni a mai világban nem kis dolog. Még akkor sem, ha azt olyan szeretettel teszik, mint ez a diószegi család.