„Ez tulajdonképpen nem is színház”

Meglepődtem, amikor pár hónapja kerestem önt, és kiderült, hogy Argentínában van. Mit csinált ott?

Egy missziós gyülekezethez járok ki rendszeresen, Buenos Airesben élő magyarokhoz. Már tizenkét alkalommal töltöttem náluk néhány hetet. Nagyon sokat tanulok tőlük, megváltoztatták a látásmódomat és a magyarságról való gondolkodásomat. A második világháború után az orosz hadsereg elől sokan menekültek ki, a tiszti kar leszármazottai élnek ott, még a negyedik generáció is magyar. Néptánccsoportjuk van, magyar kórusuk, és minden szombaton magyar iskola, ahol én is tanítok. De voltam már tábori lelkész is dél-amerikai magyar cserkésztáborban. És persze bábszínházat is csinálok, helyben készült bábokkal, mert a sajátjaimat nem tudom elvinni a repülőn.

Ott nyilván jól jött az egyszemélyes bábszínházműfajban szerzett tapasztalat.

Igen, itthon sincs mindig zenész kísérőm. De ez tulajdonképpen nem is színház, én mesemondónak tartom magam. Egy kivétel azért akad: az új teremtésmesém, amit a veszprémi bábszínházzal együttműködve csináltam. Ahhoz gyönyörű bábok készültek, mindenük mozog, még a kisujjuk is. Na, ott már komolyan kell bábozni. És egyre több ilyen míves, igényes bábos díszletem készül, most születik az Elveszett bárány idehaza és A molnár kutyái Kaposvárott. A bábozást sosem tanultam intézményes keretek között, menet közben sajátítottam el, ahogyan az éneklést is. Badin Ádámmal együtt alapítottuk a rozsnyói Meseszínházat, a berzétei parókia konyhájában állítottuk össze éjszakánként a meséket. Emlékszem, hogy Az őzzé vált fiú bábjait úgy készítettem, hogy seprűnyélre kötöztem anyagból fejet, bevontam gyönyörű, aranysárga szalmával és szemet horgoltam rá. Nagyon egyszerű bábok voltak, semmi stilizálás nem volt rajtuk. Korábban néptáncos voltam az Ifjú Szivekben, ezt a tudást is felhasználom, bár szerintem nem is lehet elválasztani egymástól a népdalt, a mesét és a táncot, hiszen a régi paraszti kultúrában is komplex egységet alkottak. Én városban nőttem fel, mert a szüleimet pedagógusként Vágsellyére helyezték, de mindig éreztem, hogy hiányoznak ott a gyökereim. Falun érzem otthon magam, mezítláb, gyümölcsfák, bárányok, kutya, macska... Már gimnazista koromban elindultam Szanyi Marika irányítása alatt falura gyűjteni, később Ág Tibor bácsi vitt magával, amikor mód volt rá.

És hogy került a képbe a lelkészi hivatás? Ha jól tudom, nem kapott vallásos nevelést.

Pedagógusgyerekként nem kaptam, csak később döntöttem el, hogy lelkész szeretnék lenni. Újságírást tanultam Pozsonyban, már a szakdolgozatomat is leadtam. Az volt a címe, hogy A politikai manipuláció és propaganda nyelvi eszközei. Mondták, hogy nagyon jó, de ugye nem gondolom, hogy ezzel átengednek. Amire azt válaszoltam, hogy nincs is szükségem erre a diplomára, mert szégyellném, hogy hol szereztem. Engem az újságírás csak azért érdekelt, mert mindig az embert kerestem, emberekkel akartam foglalkozni, csak még nem tudtam, hogyan.

Azért interaktív minden meseelőadása, hogy foglalkozhasson a gyerekekkel?

Igen. És kivétel nélkül mindenütt nyitottak erre. Ha nem tudják valamelyik mondókát vagy népi játékot, ott helyben megtanítom nekik. Persze végig következetesnek kell lennem, tudnom kell, mikor vonhatom be, és mikor kell leküldenem őket a színpadról. Hitoktató is vagyok, és azt tapasztalom, hogy csak a szeretet nyitja meg a szíveket. A mai gyerekek hozzánk képest képekben gondolkodnak, olyannyira, hogy sokan nyolcadikban sem képesek megérteni, amit olvasnak, vagy szépen írni. Minden gyermek egészen különleges és egyedi, ezért nagy felelősség , hogy miképpen közeledem hozzájuk. Van egy nagyszerű, csaknem 20 fős gyermekbábcsoportom, sokszor lépünk föl. Napokat együtt tölteni gyerekekkel nagyszerű lehetőség a közösség építésre. A helyi szervező meg csodálkozva néz az előadás után, hogy amíg én vele beszélgettem, eltűnt a színpadról a díszlet. Ki és mikor szedte szét?! Hát a bábosok, mondom, mert nálunk mindenki pontosan tudja, mi a dolga.

Mennyire működőképes a népmese és a népdal manapság, amikor a gyerekek zöme a számítógép előtt és mindenféle kütyük között tölti a szabad idejét?

Ha nem is mindig értik, amit mondok, mert számukra furcsa szavakat is használok, megérzik a lényeget. Fontos, hogy már a legelején létrejöjjön köztünk a kapcsolat, annak ellenére, hogy egy másik világba csöppentek. Sok a rögtönzés a színpadon, azért is, mert ezek a mesék nincsenek leírva. Szörnyű zavarba jöttem, amikor egy budapesti művelődési ház szervezői arra kértek, küldjem át nekik a szöveget, mert szeretik előre tudni, mi hangzik majd el. Teljesen más egy olvasandó mese, mint egy színpadra adaptált szöveg. A stabil váz persze megvan, pontosan tudom, mi lesz a vége, de ami közben történik, az a pillanat művészete.

Mi szerint választja ki a meséket?

Még sosem adtam elő ismert mesét, Piroska és a farkast, Pinokkiót és hasonlókat. Tudatosan a felvidék legősibb anyagát dolgozom fel, gyönyörködök a népdalainkban és feladatomnak is érzem, hogy ezeket az értékeket mutassam fel. Ám felkérést kaptam egy somogyi tájegységből való mese írására is, ami szép kihívás. Idén pedig addig-addig keresgéltem egy alkalmas legendamesét, hogy végül magam írtam egyet. A tanárok mindig meglepődnek azon, ahogy a gyerekek elfogadják a mesét. Van úgy, hogy a szakemberek is különösnek tartják, hogy a mai gyermek bele tud helyezkedni egy tájnyelven elhangzó, paraszti bölcselet üzeneteit hordozó gondolkodásmódba. Egyszer odajött hozzám a Zoboralján egy hófehér hajú öreg néni, és azt mondta: jaj, kedveském, én kicsi korom óta nem hallottam azt a szót, hogy simakodni. Utoljára a dédikém mondta nekem, hogy simakodj meg, te leányka. Az Angyalbárányok című előadásban szerepel egy leányavatás a Fehér liliomszál dallamára, ahol azt éneklem, hogy simakodj meg szépen, mosakodj meg szépen. A mesék gyakran olyan hatást válthatnak ki, amire én nem is gondolok. Szombathelyen a Savaria fesztiválon például egy pár jött oda hozzám előadás után, és arra kértek, kereszteljem meg a gyereküket, mert tudják, hogy lelkész vagyok. Abban sem voltak biztosak, milyen vallásúak. Én meg azt mondtam, hogy boldogan, de sokkal jobb lenne maguknak, ha megkeresnék a gyökereiket, azt, hogy a felmenőik milyen vallásúak voltak, honnan jöttek. És hol van egy olyan templom, ahová ha belépnek, elönti magukat a jó érzés, és egy olyan prédikátor, akit szívesen hallgatnak.