És még nézők is voltak

Szász Pál, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem rendező szakos hallgatója azzal az ötlettel kereste meg Dráfi Mátyást, a Teátrum alapítóját, hogy a társulás vegye szárnyai alá kezdeményezésüket. Négy színészhallgató; két elsős és két végzős szereplésével a francia klasszicista drámairodalom egyik nagy alakjának művét választotta bemutatásra.

Jean Racine mellett Pierre Corneille a kor legismertebb szerzője. Olyan bravúrral kezeli a szöveget, hogy művének előadása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Különösen akkor nem, ha éppen a szakmát tanuló vagy a tanulmányaik befejezésénél tartó művészpalánták töltik meg azt hévvel, tudással, színházi tartalommal. Igaz, olykor izomból, máskor túlságosan is laza magabiztossággal, de mindig a játékért és mindig értünk, a nézőtéren ülőkért.

Két hölgy és két fiatalember idézi fel a darabban szereplő tizenegy figurát. Ebből a színésznőknek egy-egy karaktert kell megformálniuk, míg az ifjú színészeknek a „maradék” kilencet. A látszat ellenére szinte egyformán nehéz a feladatuk, mindenesetre a fiúknak azért még koncentráltabb jelenlétre van szükségük. Természetes és elkerülhetetlen, hogy vannak különbségek az egyes alakítások között; az azonban elvitathatatlan, hogy felkészültségükhöz mérten mindannyian dicséretesen teljesítettek.

Tóth Károly laza eleganciával vedlett át egyik figurából a másikba. Ha nem tudom, hogy elsőéves, olykor még azt is elhiszem, hogy egy friss diplomás vagy ahhoz közeli ifjú színészt látok. Havasi Péter játékát aránylag régóta ismerem. Jónéhány amatőrszínházi alakítása után most láttam őt először hivatásos színészi mivoltában. Diákszínjátszóként is gyakran megmutatta oroszlánkörmeit, de most már egy tudatos, átgondolt játékot, színészi vállalást láttam a megjelenített figurák mögött.

Tarr Csillát is évek óta ismerem. Emlékszem, mennyire fontos volt számára, hogy a színészmesterséget megtanulja, hogy kiélvezhesse a mások bőrébe bújás tudományának szakmai szabályszerűségeit. Nem tudom, miként alakul majd egy-egy színésznövendék sorsa, de az biztosnak látszik, hogy Tarr Csillának színpadon a helye. Olyan elegánsan oldotta meg az egyáltalán nem könnyű hang- és gesztusbeli karikírozásokat, hogy öröm volt nézni. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy Jókai Ági főiskola előtti versmondói és színjátszói „előéletét” a lehető legközelebbről volt alkalmam követni. Legfontosabb erénye a tiszta, érthető szövegtolmácsolás és a pontosság. A bemutatón látott teljesítménye arról győzött meg, hogy Ági az új, a felnövekvő színésznemzedék egyik legizgalmasabb ígérete.

Kósa Annamária ugyancsak a pozsonyi egyetemen végzett tervező. Díszlete mindössze három mozgatható paravánból áll, de nagyon kellemes és illúziókeltő. A kosztümök is tetszettek. A férfi szereplők fekete alapruháját színes kiegészítők tették az adott jelenetben megmutatkozó karaktert segítő jelmezekké. Frappánsan és szellemesen. Tarr Csilla balett-tütüre hajazó színes és Jókai Ági valamivel civilebb hatású kosztümjei is hűen szolgálták a rendezői elképzelés megvalósítását.

Szász Pál rendezői és színházszervezői ténykedése is megérdemel minden elismerést. Hiszen nem csak színpadra álmodta a bonyolultságában is mulattatóan üde történetet és ifjonti színészkoncertet, hanem a szervezői teendőket is lebonyolította. Az ő szüleinek peredi házában élte mindennapjait a stáb a próbafolyamat utolsó szakaszában. Itt, a helyi kultúrházban valósult meg a bemutató is, aminek a gyakorlati okokon túl szimbolikus értéke is van.

Rendezői elképzeléseiről és azok megvalósításáról azt lehet elmondani, hogy egyéni és friss színházi gondolkodást sejtetnek. Olyan rendezői személyiség mutatkozott most be, aki szinte már posztmodern áthallásokat alkalmazva teremt sajátos, csakis rá jellemző színházi világot, amely a valóságnak jól nyomon követhető, mégis erősen a színházi jelek rendszere által megelevenedő leképzése.

Végül, ami a legfontosabb színházi tényezők egyike: teltház előtt zajlott a premier. S ezt napjainkban nem szabad figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha éppen a rendező szülőhelyén zajlik az előadás. Alig akadtak üres helyek.

Gratulációm mellett szeretném remélni, hogy ezt az előadást tájaink kultúrotthonai felkarolják majd, és sokszor, sok helyen tapsolhat neki a közönség. Mert néha jól jön, ha a színház házhoz jön. Akkor meg pláne, ha nem pénzorientált, sebtében összedobott hakni, hanem tisztességes színházi vállalkozás…

Kiss Péntek József