Értelmetlen könnyek

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Kettőjük különös viszonyáról, évekig tartó, beteljesületlen szerelméről, alkotói kapcsolatáról szól a könyv, Trevi negyedik regénye, amely az Európai Unió irodalmi díjában részesült az idén, s reményei szerint magyarul is eljut az olvasókhoz.

Pasoliniról, az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legjelesebb alakjáról (Máté evangéliuma, Oidipusz király, Medea, Canterbury mesék, Dekameron, Az ezeregy éjszaka virágai) több tucat könyv megjelent már 1975-ben bekövetkezett tragikus halála óta. Trevi, a legfrissebb Pasolini-könyv szerzője tizenegy éves volt akkor, a híres költő-rendező-filozófus és képzőművész nevét az idő tájt talán még nem is hallotta, de amikor felnőtt fejjel a Pasolini Alapítvány munkatársa lett, és megismerkedett Laura Bettivel, a Teoréma főszereplőjével, egyre mélyebbre ásta magát Pier Paolo és az énekes-színésznő elsőre valószerűtlennek tűnő, hirtelen fellobbanó és sokáig tartó, különös szerelmi összegabalyodásába. Emanuele Trevi ezeket az érzelmi csomókat próbálja kibogozni könyvében, amellyel nem kis örvényeket kavart hazájában. Főleg azok után, hogy nem sokkal a mű megjelenése előtt Laura szenvedélye címmel Paolo Petrucci 54 perces dokumentumfilmet forgatott Pasolini egykor elválaszthatatlan barátnőjéről, aki Marco Bellocchióval, a Taviani fivérekkel és Bernardo Bertoluccival is forgatott. A pozsonyi olasz filmhét talán legizgalmasabb darabja volt Petrucci alkotása, hiszen árnyalt képet fest Laura Bettiről, aki egyik dalában mély átéléssel azt énekli: „A könnyeimtől vagyok piszkos.” A platinaszőke, bubifrizurát viselő jaguárnő, ahogy az olaszok nevezték már 1960-ban, kezdetben csak Pasolini dalait énekelte. Állítólag arról is híres volt, hogy bárkivel pillanatok alatt csúnyán össze tudott veszni, s lobbanékony természetének köszönhetően bárkibe pillanatok alatt bele is tudott szerelmesedni. Pasolinit is így sikerült meghódítania. Lecsapott rá, és „magához égette”. Dalait érdes hangon adta elő, a szövegek szerzőit hangosan, nemegyszer éktelen kiabálással vette üldözőbe, és üldözték őt időnként ők is, ami ugyancsak legyezte női hiúságát.

Pasolini Teorémájának szent lelkű szobalánya egyszerre tragikus és komikus szerepében Laura Betti tulajdonképpen önmagát játssza. „Őrült nő” – jegyzi meg róla könyve elején Emanuele Trevi. Rettenetes, már-már elviselhetetlen természet, írják róla mások. Gonosz és csúnya szájú, ugyanakkor megértő és kedves is tud lenni. Nála ellentmondásosabb embert talán nem is hordott a hátán a föld. Iszonyúan szerelmes volt Pasoliniba, bár ő sem okot, sem reményt nem adott neki. Befejezetlen írásait viszont rá hagyta, a „hűséges, odaadó nőre”, aki beleőrült a viszonzatlan szerelembe. „Laura Betti jobban szerette Pasolinit, mint önmagát – hangzik el Petrucci filmjében –, neki áldozta az életét.” A szörnyű gyerekkort megélt színésznő Bolognából, pénz nélkül vágott neki Rómának, a „szökőkutak, kávézók és hírességek városának”, hogy kedvére énekelhessen. Már színházakban lépett fel, de még abban az utcában is, ahol lakott, gyakran énekelt. S mindig mint valami királynő… Ha új dalra volt szüksége, mindig tudta, kitől kell kérnie. „Soha nem kopogtattam – mondja a filmben. – Csengettem!” Alberto Moraviát, a jeles írót is elcsábította, és megszerezte a fiatal Bertoluccit is. Az Oscar-díjas rendező leplezetlen őszinteséggel vall a filmben Laura Bettiről: „Amikor még nem volt szerelmes Pier Paolóba, nekem is odaadta magát. Egy autós moziban, a motorháztetőn. Marlon Brandóval is volt aztán egy rövidebb románca, amikor Az utolsó tangó Párizsbant forgattuk. Volt a filmben egy közös jelenetük, amit aztán kivágtam. Amikor megtudta a szörnyű hírt, hogy mi történt Pasolinival, hogy miután agyonverték, kocsival hajtottak végig félholt testén, hozzám rohant, és nálam sírtunk.”

Petrucci filmjét több tévécsatorna megvette már, Trevi könyve várhatóan különleges irodalmi csemege lesz a magyar Pasolini-rajongók táborában.