Emlékképek egy hajdani nyári konyhából

#Illusztrációs felvételHogy pontosan hol húzódnak Mátyusföld határai, még ma is elég alkalmat ad a különféle nézetek összeütközésére. Én nem is merem magamat – köbölkúti lévén – bátran mátyusföldinek nevezni... Anyai ágról azonban mégis valamiféle biztosabb kapcsolatba kerültem e történelmi levegoju vidékkel. Az alábbi naplófeljegyzések erre vonatkoznak.

(1977. április 3.) Néhány apró, piszkos hófolt képében a kert még magán viseli a hirtelen jött márciusi tél nyomait, de – úgy tunik – a növényzet kiheverte a kései vendég váratlan visszakacsintását. A vén diófa alóli szemlélodésemben nagyanyám ebédre hívó kiáltása zavar meg, és visszadöbbent azokra a gabonaillatú nyarakra, amikor – még kisiskolás koromban – a szünido nagy részét ebben a mátyusföldi faluban töltöttem. Pered. Ez jelentette számomra a valódi faluélményt, a parasztélettel való – ha nem is közvetlen – kapcsolatot; szemben szukebb pátriám polgáriasultabb világával. Tétován ballagok elore – keresem az emlékeket.

(1977. április 5.) A nyári konyha szukre szabott méreteivel (épp hogy ki tudok egyenesedni) dacol a változó idokkel. Pedig hányszor kimondatott már rá a nyugdíjaztatás! Évek során a ház több helyisége átalakításra (kibovítésre, elosztásra) került a nyári konyha szerepét átveendo; a nagy körtefa árnyékában szerényen megbúvó mesebeli kis házikó ott a kút mellett mégis kedvesebbnek bizonyult. Maradt minden a régiben. Csak az oltalmat jelento körtefa öregedett és dolt ki azóta. Az „ösztövér kútágas” meg régebben. „Mindig csak ebbe’ a lukba’ leszünk?” – szokta mondogatni nagyanyám, amikor egyszerre többen összefutottunk – és bizony a nyári konyha már-már szukesnek bizonyult –, de aztán, mivel „sok jó kis helyen is elfér” (foleg, ha ott a meleg), rendületlenül szolgált továbbra is télen-nyáron.

(1977. április 17.) Peredi emlékek után kutatok (emlékezetemben). Úgy tunik, nincs semmi konkrét meghatározója a falu iránti vonzalmamnak. Falu? Hisz a legszukebb rokonsági körön kívül szinte senkit nem ismerek! Ma. Gyermekkorom nyarai azonban sokkal nagyobb területet behálóztak. És a mesék! Nagyanyám meséi, amelyek, bizony, egyáltalán nem mesék, hanem nagyon is igaz történetek voltak. Nem is történetek: képek, rajzok a múltból, a faluról, az életrol. Akkora megjeleníto erovel festette le leánykora falujának életét, hogy sokszor úgy érzem, magam is összekapaszkodva énekelek legénytársaimmal a falu holdvilágos utcáit járva, „mert akkor még nagyon szép holdvilágos éjszakák voltak”. Vagy aratás után duhaj táncot jártak a dudás nótájára, amit ugyan senki nem hall a távoli sarokból – mert mindenki a sajátját fújja –, de azért egy zenész mégis kell a hangulathoz. Aranyló gabonaszemekrol peredi nyaralásaim jutnak az eszembe: hancúrozó gyermekhad (szilaj csikók) az égetoen szúrós gabonarakásban a magtár elott.

(1977. május 21.) Csöndes elmélkedés, egy-két hangosan elengedett gondolat a nyári konyha huvösében. A nyitott ajtón át vakítóan fehérlik be a foépület meszelt fala. „Bizony..., megöregedtünk! Amúgy semmi hiba nem lenne; csak a lábak..., azok már valahogy nem akarnak úgy engedelmeskedni, mint rég” – nagyapám, mintha megbánta volna a sok üres szócséplést, térdére támaszkodva kitartóan nézni kezdi cipoje orrát. „Úgy vagyunk, mint az emelos lovak” – kapcsolódik bele nagyanyám, és rögtön meg is magyarázza, mi az az emelos ló: „Az öreg lovak reggel nem bírtak maguktól fölállni. Úgy köllött a férfiaknak rudakkal föltámogatni. Amikor fölállították, elhúzták azért a kocsit is. Szép lassan... Aztán eladták oket.”

„Nem emelos ez a ló, nagyuram? Szokták kérdezni a cigányok a vásáron – kapcsolódik bele ismét nagyapám. – Sok legelojük volt az oláhcigányoknak! Járták a világot – minden az övéké volt.”

(1977. augusztus 14.) Pered. Vihar közeleg, behúzódunk a nyári konyhába. Kinn elsötétül a világ, szél tépi a házteton az antennát. Aktuális eseményekrol, régebbi idok emlékezetes, nagy zivatarjairól folyik a szó. Nagyanyám érzékletesen festi le az ítéletidot. „Hát, az ollan régen vót, hogy akkor még az ördög is kismalac vót” – mondja, és az valóban nagyon régen lehetett.

Nagyapám visszatért a kórházból. Nagy esemény volt az ottléte és a hazatérés, s most vígan élcelodnek az ottani fura dolgokról. Aztán nagy fejtörésbe kezdenek: mit is akart nekünk nagyanyám mindenáron az útra csomagolni. Gondolkodó csend. Fülledt a levego, megállt minden légmozgás itt a helyiségben. Kinn tombol a vihar. Nagyapám szólal meg, hogy a gondolkodó, megfeneklett csöndet valamelyik irányba kibillentse: „Hát..., nem lekvárt akartál, öreganya?... Igaz, hogy lekvárunk..., az nincs...” Szavai óriási vigasságot keltenek, közben kiderül, hogy tulajdonképpen van is egy üveg almalekvár valahol, de az már tavaly is olyan penészes volt, hogy most már megnézni sem merik. „Az má ollan szorös lehet, hogy meg kéne beretválni.”

(1978. április 3.) A nyári konyha meleg illata, melyet még huszonöt kiscsibe kedves csipogása tetéz. Nagyanyámmal – rejtély, melyik útról kanyarodtunk ide – ismét a múltban kalandozunk (nagyapámnak bölcs hallgatagsága csak olykor-olykor engedélyez egy-két korrekciót, amit nagyanyám amúgy sem fogad el).

A siskóról (kemencérol) van szó, amely a pitarból nyílik, és az elso házban terpeszkedik. Azután meg is maradunk a hagyományos parasztháznál, és nagyanyám a szüloházát írja le: „Elso ház – pitar – hátsó ház – aztán kamrák, istállók... esetleg.” A hátsó házban az ágyak alatt volt napközben a kolesz, egy apró, kerekeken guruló faláda, amelyben aludni lehetett. Éjjelre kihúzták, és abba is ágyaztak. Minden tavasszal kimeszelték a házat, a talajt homokkal felszórták („így, ha behordták is a sarat, nem tapadt a talajra, könynyu volt kisöpörni”). Nagyanyámat nagy mesélokedvében találom, még o biztat, hogy kérdezzek, mondjam, mirol meséljen. lgy a morzsolószék láttán szóba kerül a kukoricamorzsolás – innen csak egy ugrás kedvenc témája, a szövés-fonás. Volt mit csinálni télen is!

(1979. október 31.) Szegény Vincze nagypapa temetése. Az osz megemberelte magát, s az eddigi szomorú, sikamlós ido bágyadt verofénybe váltott át. Öregapa a ravatalon elnézo mosollyal a szája szegletében hallgatta a peredi férfikórus zsoltárait. Minden pillanatban azt vártam, hogy fölül, és zsörtölodve mondja: „Mi ez a nagy fölhajtás itt körülöttem?! Inkább azon törhetnétek a fejeteket, hogy mit akart anyátok csomagolni!” De nem ült föl, nem is mozdult, a mosolyt is nyilván az én képzeletem varázsolta az ajkára: a nehéz tölgyfa koporsó örökre elnyelte öregapát. Kint a pap hitéhez és szüloföldjéhez mindhalálig hu testvérként búcsúztatta. Utalt viszontagságos életére, arra, hogy nem adta az aláírását, amiért családjával Csehországba deportálták. De visszatért, mihelyt lehetett. S most itt van, Pereden. A frissen hantolt sírdombba szúrt fakereszten fekete gyászszalagot lenget az október végi szél. A fátyol alól elo-elobukkan a fölirat:

Vincze Alexander

Žil 82 rokov