Emlékek között sétálva

Villanypóznák és fák kontúrjai rajzolódnak ki valahol az áttetsző anyag mögött. Egy szántóföld látképe lehet ez: a póznák közt kifeszített áramvezeték párhuzamos vonalakat képez a horizonttal. A vonalak a következő képen – az alkotói folyamat egy következő lépésében – vesztenek a rendszerezettségükből, az egyenesek meghajlanak, a körvonalak elmosódnak, maga a képet hordozó anyag is elveszti szilárdságát: a vékony, fényáteresztő textilre hímzett alkotás légáramlat hatására, érintésre hullámozni kezd, fodrozódik a térben. A végső munkaszakaszban készült, harmadik típusú kép szintén az áttetsző anyagra készült, ezúttal azonban szénből készült festékkel. Itt már teljességel torzul, sematikussá válik a kép, már csak sejtjük, mit is takarnak az elnagyolt kontúrok. 

Vajon mit árul el mindez az emlékezetről, az emlékek fakulásáról, illetve a tér és az idő viszonyáról?

Mazán Anikó alkalmazott grafikát tanult a Gútai Magán Szakközépiskolában, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetem előkészítő szakiskolájában díszítőfestő szakon, magán az egyetemen pedig festőművész szakon tanult – az utóbbin Bukta Imre és később Ötvös Zoltán is a mesterei voltak. 

Az egyetemet követően a Gútai Magán Szakközépiskolában, jelenleg pedig az Udvardi Majthényi Alapiskolában tanít. Az InSitu művészcsoport tagja, az elmúlt időszakban több csoportos és önálló kiállítása is volt. 

Alkotói tevékenysége a természetművészet és a performansz köré összpontosul, jelenleg a növényi és szerves pigmentek lehetőségeit vizsgálja. Munkájában az idő és az emberi tapasztalat áll a fókuszban.

A Textura temporaris et statii című kiállítás (melynek latin címe annyit tesz: átmeneti és állandó textúra) több értelmezési réteget kínál. Összpontosíthatunk a látványra, a formavilágra: ezen a tárlaton már önmagában az is élményt jelent, ha megfigyeljük, hogy hogyan változik a kép az egyes alkotói szakaszokban, és hogy ez a változás hogyan megy végbe attól is függően, hogy milyen alapanyagot választott az alkotó – papírt és tust, fényáteresztő, függönyszerű textilt és pamutot. Ha szerencsénk van és napfényes időben, délelőtti órákban érkezünk, az ablakon beeső fénysugarak életre keltik ezt a nüanszokkal teli, izgalmas látnivalót. A papír, az áttetsző textil nem csupán egyszerű, néma felület, amely a kép elkészüléséhez nyújt alapo – a maga gyűrődéseivel, térbeli elhelyezkedésével, hullámzásaival önmagában is lélegzetelállító struktúrákat hoz létre a térben.

De összevethetjük a látottakat az emlékezet témájával is, mely az alkotói folyamat vezérfonalát adja. Mazán Anikó az emlékezés természetére, illetve az emlékek elvesztésére reflektál. A munkák kiindulópontjául szolgáló képkockák olyan videókból származnak, melyeket az alkotó autóban, a haladó kocsi mellett elsuhanó tájról készített. Ezek alapján készültek a tusfestmények, tehát ezek a képek állnak időben a legközelebb a látottakhoz. A hímzett anyagképek készítésekor újraképezte a látvány elemeit, melyeket a harmadik szakaszban ismét textilre vitt át, csak ezúttal széntussal. 

Mire ösztönzi ez az alkotói folyamat a látogatót? 

Arra, hogy elmerengjünk, mennyire időtállóak – vagy éppenséggel mulandóak – saját emlékeink. Hogyan veszik ködbe egy-egy fontos, vagy legalábbis annak hitt kép az emlékezetünkben? Mazán Ankó egyfajta lírai teret hoz létre számunkra, melyet mi tölthetünk meg tartalommal. Az emlékek mulandóságának vázát maga az alkotó hozza tehát létre, az emlékeket, a tartalmat mi helyezhetjük belé. 

A tárlat ezenfelül a művészet és a filozófia közötti kapcsolat boncolgatásának lehetőségét is felkínálja. 

Az alkotó ugyanis egy nagyon precíz teoretikai hátteret nyújt saját alkotói folyamatához, párbeszédbe állítva munkáját számos filozófiai teóriával. 

„Az emlékezés maga a jelenlét halála” – írja az alkotó a tárlat bevezető szövegében. De mit is jelent az, hogy az ábrázolt pillanatok már halottak? Mazán Anikó az emlékekek mulandóságának témáját nem csupán képzőművészi megközelítésből vizsgálja, hanem utal Maurice Merleau-Ponty észleléssel és érzékeléssel kapcsolatos gondolatain keresztül, illetve Marcel Proust munkájának fényében. Szóba kerül továbbá az elkészült mű autenticitásának kérdése is. Vajon lehet-e még autentikus egy képzőművészeti alkotás? Walter Benjamin már a huszadik század első felében azt állította, hogy amikor tömegesen reprodukálják a műalkotásokat, azok elveszítik aurájukat. Az emlékezetvesztés kérdése ilyen formában is megjelenik tehát a tárlaton: 

a hímzett kézimunka vajon az emberi jelenlétről árulkodik – teszi fel a kérdést az alkotó –, vagy már csupán az ember jelenlétének az emléke?

A kiállítás részét képezi egy videóprojekció és egy olyan tusmunka is, melynek készítésében a látogatók is részt vehetnek. Mindkettő az idővel áll filozófiai kapcsolatban. A videóprojekción vonalakat rajzol egy láthatatlan kéz, a vetítés időtartama alatt a felület teljesen megtelik. Ezzel szemben az 1079 nap című munkában maguk a látogatók írhatják tovább az ukrajnai háború kitörése óta eltelt napok számát – emlékszünk még, hányadik napot írjuk ma?

Bármelyik értelmezési rétegét választhatjuk, ez a kiállítás vizuálisan és gondolatiságában egyaránt rendkívül élményt kínál.