Embertelen világ

S bár eleinte még arra gondolhatunk, az alapvető kérdés így hangzik: hogyan életben maradni, ezt fokozatosan felemészti a minek élni kételye, míg végül marad a lehetőleg senkit nem megölni – meglehetősen inaktív –, de mégis oly emberi igyekezete.

A mű egy világvége utáni helyzetből indul, az ide vezető okokról nem tudunk meg semmit, amiként szó nincs tudományos-fantasztikus okozatokról sem. Apa és fia elindul egy élhetőnek feltételezett helyszín felé, abban bízva, hogy odaérnek. Nem egészen világos, mennyivel lesz ott élhetőbb a világ, de ezzel úgysem kell foglalkozniuk addig, amíg oda nem érnek. S nagyon hangsúlyos a ha – ha ugyan egyáltalán odaérnek. Erről szól Az út – mely csak elvétve enged némi visszapillantást (egy ilyen alkalmával kapunk hírt a feleségről, az anyáról), leginkább a férfi, az apa rémálmaiban. Az út maga élettelen világon vezet keresztül, emberrel alig találkozni, akkor viszont nagyon résen kell lenni, nehogy az embert kifosszák, megerőszakolják és megegyék, egyszer látni egy patkányfalkát, kétszer kutyát (ebből az egyiket talán csak képzelet teremtette), élő növény sehol. Minden üszkös, mindent hamu és pernye lep, a napfényt se nem látni, se nem érezni, a civilizáció minden technikai vívmánya fölösleges kacat. Hideg van, és nincs mit tenni.

Ami a művet irodalmi alkotássá teszi, az elsősorban a szerkezete: Az útat a kisregényforma szakaszos, jelenetező epizódjai viszik előre a kalandregény sodró mozgalmasságával úgy, mint ha egy nagyregényből készült forgatókönyv volna; ez a szűkítő technika nem tűri a megállást és a kitérőt, a téma (az út minél gyorsabb és célirányosabb megtétele) magabiztosan uralja a szerkezetet is. Lényegében ez uralja a központozást is, mely csak a nagyon rövid mondatok végére korlátozódik, egyébként száműzetett. Más oldalról közelítve ugyanehhez: az ábrázolt világ sivársága vetül rá a szövegképre is (természetesen nem a nyelvre: Totth Benedek pazar szókincset mozgósító fordítása nyelvileg nagy élvezet), sőt egy helyütt a szöveg maga utal arra, hogy ami nincs, arra már szavak sincsenek: „A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. (…)A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától.” A valóság megragadásának realista technikája egészen kiváló: a fontos történések, helyszínek, viszonyok leírása tömörebb már nem is lehetne, a kevésbé fontosaké (egy konzerv felnyitása, egy szerkezet szétszedése vagy javítása) bővebb, gyakran egy bekezdésnyi. Ami a cselekmény mögött szembetűnően felsejlik, az a folyamatos ismerősségérzet: nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy klasszikus eposzok, regénytípusok és prózaminták sémái nyugszanak a hamu és a pernye alatt, hogy a beláthatatlan és távlattalan szürkeség alatt az irodalom fundamentumai és színes alakjai rejtőznek, egy Aeneas, egy Robinson s így tovább. Mondhatni, a szöveg alatt több élet van, mint a cselekményben.

Ami valamit visszavesz Az út szépségéből, az a helyenkénti kihangosított üzenetszerűsége: a semmivel sem megalapozott (de szerencsére nem túlhangsúlyozott) küldetéstudat, pl. hogy apa és fia valamiféle „hősök” volnának. Különösen a fiút célszerű lett volna Isten igéjének meghagyni: bármi egyébbel felruházva csak csorbát szenvedhet; például hogy „a tűz hordozója” volna – ez különösen abban a környezetben zavaró, ahol a tűz olyan elemi erővel söpör végig a tájon, hogy a mumifikálódott menekülőket álltukban éri a halál a megolvadt aszfaltúton. Egyébként kiváló olvasmány. Fájdalmas, letaglózó. Annyira embertelen, mintha nem is olvasmány volna, hanem fohász.

Cormac McCarthy: Az út. Magvető, 2010