Kultúra

Emberség a versenyszezonra

Az amerikai történelem egyik legsötétebb időszakát keveseknek sikerült őszintén és giccses körítés nélkül megfilmesíteniük, igazán jól pedig talán még senkinek sem. Steve McQueen harmadik nagyjátékfilmje, a 12 év rabszolgaság őszi premierje után egyöntetű és kimagasló sikert könyvelt el a kritikusok körében. Az Oscar-díj hajrájában pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a filmet övező kritikai konszenzus meghozza a sokak által már jó előre odaítélt elismerést.
ÚJ SZÓ ONLINE

2014. január 29. 12:02

A film az elismert hegedűművész, Solomon Northup 1953-ban megjelent önéletrajzi regényén alapul. Solomon a 19. század első felében fekete szabad család gyerekeként született, a kiváltságosok egyike volt, akik független emberként élhettek a fehérek uralta Amerikában. Egy nap azonban Washingtonban csapdába csalják és eladják rabszolgának. Ekkor kezdődnek el a főszereplő 12 évig tartó fizikai és érzelmi megpróbáltatásai, melyek során az emberi méltóság végső leértékelődése felé haladva korábbi egzisztenciájának minden elemét meg kell tagadnia.
 
Rögtön az elején érdemes tisztázni, hogy a 12 év rabszolgaság a szó jó értelmében vett propagandafilm. Egy nemzet történelmi traumáját kívánja feldolgozni, McQueen ebből a középpontból bontja ki Solomon történetét, személyes drámáját, jól lavírozva a különböző emocionális síkok között. McQueen eszköztárából – ezt korábbi filmjei is igazolják – szerencsére hiányoznak azok az elemek, melyek olcsó hatásokkal akarnak érzelmeket kiváltani. Kamerája úgy ábrázolja a rabszolgák megpróbáltatásait, hogy nem percnyi sajnálatot próbál meg kicsikarni, hanem egy barbár korszak tényeit rögzíti celluloidra, szigorúan Solomon egyes szám első személyű perspektívájából.
 
A 12 év rabszolgaságot az emeli ki a többi rabszolgafilm közül, hogy elkerüli az ideologizálást és a szájbarágást. A tapasztalat és a megismerés a látásra, a hallásra, a beleérzésre van bízva, minden szentimentalizmus és okító szándék nélkül. Persze valaki szemére is vethetné ezt a filmnek, hiszen magyarázatok nélkül sokszor valóban csak archetipikus karakterek ábrázolására van mód, csakhogy a rabszolgák szemszögéből (és a film épp innen beszéli el a történetet) a kegyetlen gazda (Michael Fassbender), a jószívű úr (Benedict Cumberbatch) vagy a liberális ács (Brad Pitt) figurája valóban nem több archetípusnál. A szenvedésben nincsenek racionális szempontok, a kétségbeesésen és az apátián túl már nincs semmiféle magyarázat. A rabszolgák nézőpontja egyszerű: van, aki jó hozzájuk és van, aki nem.
 
Az okítás helyett ott vannak a remek dialógusok és a kiváló színészi alakítások. A szereplők nem beszélnek sokat, a párbeszédek azonban iszonyú feszültséget teremtenek, és minden légyeges elemet magukba foglalnak, anélkül, hogy rátelepednének a nézői-értelmezői perspektívára. Chiwetel Ejiofor (Solomon) már-már eszköztelen, de kiváló alakítása, a zsarnok földesurat talán eddigi pályája legemlékezetesebb játékával hozó Michael Fassbender, vagy Lupita Nyong’o (Patsey) rendkívül erős jelenléte még a kendőzetlen kegyetlenkedések ellenére is élménnyé teszi a filmet. Az összhatást tovább fokozza néhány rendezői bravúr (mint az akasztott Solomon jelenete) és McQueen állandó operatőrének, Sean Bobbitnak a munkája. Fontos kiemelni továbbá Hans Zimmer zenéjét: tökéletesen kiszolgálja a filmet. Talán nem csak az elhangzó dalok miatt, de a 12 év rabszolgaságban állandóan jelen van egyfajta tudatosan alkalmazott zeneiség (a gőzhajó zakatolása, Patsey korbácsolása). Ez a jelenlét sem tolakodó, ám jelentősen hozzáad a sokszor meglehetősen lassú, kimért és melankolikus lírai jelenetekhez.
 
Nehéz megmondani, milyen film lehetett volna a 12 év rabszolgaság a Django elszabadul vagy a Lincoln előtt. Az egyértelmű, hogy McQueen alkotása a rabszolgafilmek egyik legjobbja, bár néhány évvel ezelőtt talán húsbavágóbb lett volna. Az egyértelműen leszögezhető: sokat vállaló, és saját tartományában jelesül helyt álló alkotás, még ha itt-ott érződik is rajta, hogy a „versenyszezonra” készült. Nem az a film, amelyről jó érzéssel lehet kijönni, azonban feltétlenül érdemes beülni rá.
Horváth Gergő
 
[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"134125","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]
Önnek ajánljuk

Ők vannak a Híd listájának befutó helyein

Démonokat emleget, és Giggset dicséri a walesi sajtó

Frissítve

Továbbra is rács mögött marad Zsuzsová és Szabó

Kotleba pártját átnevezték

A görög, aki nem ismer félelmet a pályán

Én nem sírok, én ábrázolok

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!