Emberkísérlet a Komáromi Jókai Színházban

Konkrétabban: a megfelelő hívószavakkal – hogy Kathrine Kressmann Taylor 1938-ban megjelent műve szinte látnoki erővel vetítette előre a második világháború, a holokauszt borzalmait – elfedhető-e az a tény, hogy a szerző meglehetősen didaktikus, erőszakosan konstruált modellhelyzetet teremt, emellett rosszízű sztereotípiákból rakja össze a figuráit, és az ide vágó tételek jórészt reflektálatlanul, evidenciaként jelennek meg a Harsányi Sulyom László rendezte előadásban (is).

Két negyvenes német férfi levélváltásából rajzolódik ki a történet. Az első világháború után együtt hagyták el hazájukat, majd San Franciscóban sikerre vittek egy művészeti galériát. Martin Schulze (Rancsó Dezső) gondos német családapa, aki szép német gyerekeire való tekintettel úgy döntött, hogy mégis odahagyja az Újvilágot, és a közös vállalkozás osztalékaiból az övéivel egy harmincszobás kastélyban, a válság sújtotta Németországban folytatja az életet. Amerikában Max Eisenstein (Tóth Tibor), a nem mellesleg zsidó partner viszi tovább a boltot, küldi a havi elszámolásokat és a lelkes, a barátságot tovább éltető leveleket. Ez a barátság túlélt már egy s mást, például azt, hogy Martin anno a felesége háta mögött szenvedélyes titkos viszonyt folytatott Max húgával. Most azonban 1932-t írunk, történelmi idők előszelét érezzük – felmerül a kérdés, ki is az a Hitler. Az első karakterváltáson Martin megy át: a korábban szabadelvű férfi kezdetben szkeptikus optimizmussal kezeli a németországi eseményeket, majd néhány hónap alatt teljesen bedarálja a náci propagandagépezet. A második karakterváltás Maxé: előbb hitetlenül szemléli társa színeváltozását, majd személyes tragédiája hatására (Martin csaknem tevőleges szerepet játszott a húga, Griselle meggyilkolásában) ő is szörnyeteggé válik, (ál)konspirációs üzeneteket küldözgetve pusztítja el egykori barátját.

Kressmann Taylor ötlete a maga módján figyelemre érdemes: a levelezés nagyjából másfél évet ölel fel, miközben – elsősorban Martin szólamán keresztül – feltárja a náci retorika alakulását és azt a folyamatot, ahogy a német (kis)ember lépésről lépésre a magáévá teszi a nemzeti nagyság, a faji felsőbbrendűség eszméit. Mindezzel együtt a szöveg irodalmi, drámai értéke vitatható – inkább valamiféle kordokumentumként értékelhető, bár akkor is problematikus olvasatot kapunk, ha nem „levéldrámaként”, hanem egy időnként színpadra alkalmazott, publicisztikai ihletésű példázatként közelítünk a műhöz.

Közel nyolcvan év távlatából nyilván botorság a píszí, azaz a politikailag korrekt megközelítést számon kérni a szerzőn, ugyanakkor nézőként nem tudunk teljesen elvonatkoztatni ennek a nyolcvan évnek a történelmi tapasztalatától. Igaz, azt nem vethetjük Taylor szemére, hogy elfogult lenne – mai nézőpontunkból olybá tűnik, minden szereplőjét egyformán előítéletes, a szalonzsidózásból és a vulgárnácizásból kölcsönzött jegyekkel ruházza fel. (A Tóth–Rancsó-páros emberarcot ad a két karakternek, de alapvető felülírásra nem vállalkozik.) Max és Martin közös biznisze nagyrészt arról szól, hogyan tudnak zsidó öregasszonyoknak borsos áron vitatható értékű műtárgyakat elsütni; privát életében Max egy érzelgős széplélek (csak reménykedhetünk, hogy a hangsúlyozottan nőtlen-gyermektelen figurán semmit sem akar jelenteni a rózsaszín ing), ami faji sajátosság lehet, mert a szöveg a színen fel nem bukkanó, de a cselekményben kulcsszerepet játszó húgot, Grisellét is túláradóan érzelmes, szenvedélyes, szexuálisan szabados, zsidó karakterjegyeit leplezni sem tudó (színész)nőként jellemzi. Mintha csak az lenne az üzenet: persze, tudjuk, milyenek a zsidók – kampós az orruk, a férfiak az anyjukat eladnák fél percentért, a nők meg ugyan vonzók, de csak ágybetétnek jók –, ám egy civilizált társadalomban talán mégsem kellene agyoncsapni őket. A másik oldalon pedig: Martin figurája a nácivá válás esszenciája akar lenni, egyszerre van jelen benne a képmutató álszentség, a manipulálhatóság, a társadalmi feljebbjutásért mindent odadobó gerinctelenség. A végén, a bosszúig jutva talán már meg sem hökkenünk az elénk táruló tanulságon: vágj vissza a féregnek, de keményen és agyasan...

Van egy jól megfogott, nagy csöndje a komáromi előadásnak: amikor Martin azt veti oda Maxnak, hogy ilyenek vagytok ti, zsidók, mindig csak siránkoztok, de vissza nem üttök, ezért vannak a pogromok, az a mondat nem hullik alá a semmibe, megáll a levegőben. Ott érezzük, hogy az alkotók gondoltak valamit erről az anyagról, hogy tétje volt számukra ennek a bemutatónak. Egyébként pedig: még keressük a belső idézőjeleket. A hivatalos verzió szerint a Címzett ismeretlen arról szól, miként képes tönkretenni az életünket az ideológiai megosztottság. Hozzátennénk: ez is egy megosztó előadás.