Emberi posztapokaliptikum

Többrészes műsor esetében a Vaják (Witcher), a vásznon pedig a legújabb Tomb Raider (2018) tudott átemelni valamit a gyökerekből. A The Walking Dead adaptációja lassan a harmadik spin-offjánál tart, viszont már a show közepén elveszítette a lendületét. Az olyan trónbitorlók, mint a Z Nation vagy netflixes mellékága, a Black Summer, képtelenek voltak igazán újat hozni. A The Last of Us egy csapásra utasította maga mögé az eddigi nagyokat.

A posztapokaliptikumról azt hihetnénk, hogy a középpontban nem állhat más, mint a túlélés, a küzdelem, harc az elemekkel, vagy az aktuális főellenséggel – legyen az vírus vagy egy másik ember, esetleg embercsoport. Az emberi faktor általában végkifejlet, néha mozgatórugó, de ritkán maga a cselekmény. Azonban a végtelen, kiürült világokban, az elbukott civilizáció romjai között bujkáló Homo sapiens sapiens a zord környezet nyomása alatt sem más valójában, mint ember – érzésekkel, kételyekkel, gyakran gyűlölettel, vagy épp szeretettel teli ember.

A The Last of Us csínján bánik az akcióval, kevesebb karakterből kíván többet megmutatni, ráadásul több szemszögből. Rengeteg energiát fordít az atmoszféra megteremtésére, és igyekszik komplex helyzetekbe beilleszteni a karaktereket úgy, hogy szinte mi is velük rohanunk, bukunk le az ellen elől futva, érezzük meg egy robbanás légnyomását és tapasztaljuk meg a feszültség kihunytát követő vákuumot.

Craig Mazin és Neil Druckmann sok energiát fektetett abba, hogy  a történetet és a karaktereket ne csak átemelje a számítógépes játék világából a televízió képernyőjére, hanem kitöltse a két világ közti űrt. Olyan részleteket ismerhetünk meg a két főszereplő, Ellie (Bella Ramsey) és Joel (Pedro Pascal) múltjáról, amelyek vagy nem fértek bele a játékba, vagy annak vonalvezetése feleslegessé tette ezeket. Ugyanakkor a játék kulcsmomentumait úgy adaptálja, hogy nem válnak spoilerré.

A játék és a sorozat összefonódása kerek, mély történetet alkot. Találkozhatunk a vész előszelével. Joel lányának szemszögéből, belső nézetből figyelhetjük az összeomlás óráit. Betekinthetünk az új mindennapok keserű, nyomasztó, de bizonyos szintig mégis élhető valóságába. Néha csak annyira érezzük távolinak a régi világot, mintha egy brazil favellában bandukolnánk, azután a rögvalóság ébreszt fel minket.

A The Last of Us igyekszik közelebb maradni jelen civilizációnk kereteihez, mint a The Walking Dead: a történet egyik fő mozgatórugója az ország romjain építkező új kormány és a lázadók konfliktusa. Az, hogy a karakterek hezitálnak a rossz és a jó oldal között, mélyebb tónust ad a történetnek – a karakterek közül csak egyről mondhatjuk el, hogy szélsőségesen gonosz. Mindenkiben okkal és jó okkal van harag, a cselekedetek kevésbé gépiesen kiszámíthatóak, mint a The Walking Dead Neganja és kormányzója esetében, a fosztogatók kevésbé elvetemültek, mint a The Road kannibál hordája: minden emberibb, átélhetőbb, sokkal közelebb áll a nézőhöz.

Ellie egyéni problémákkal, világlátással, érzésekkel rendelkező tinilány, aki felejteni szeretné helyzetét, és aki kénytelen felnőni az őt körülvevő kegyetlen világ kihívásaihoz, miközben egy olyan utat jár, aminek nem ismeri a végét. Joel pedig, aki úgy néz velünk szembe az összeomlást követő jelenetekben, mint akinek minden mindegy, apránként enyhül meg, nyílik meg Ellie felé. Kettőjük átváltozása, az, ahogy a két karakter szépen lassan egymáshoz idomul, egy kihívásokkal teli úton válik igazi cselekménnyé.

A sorozat szabadabban kezeli a nemiség kérdését is: az egyik részben két férfi szerelmén keresztül pillanthatunk be abba, hogy hogyan lehet embernek maradni egy széteső világban, egy másikban pedig Ellie karakterének új vonása tűnik fel egy csók erejéig.

A The Last Of Us egyenes vonalvezetést használ, felesleges mellékszálak nélkül visz minket egy új világba úgy, hogy nem erőlködik a spanyolviasz feltalálásán, mégis újat és frisset képes nyújtani. Feltétlen nézzék meg azok, akik kiégtek a Marvel-világ pörgésén és a zombik aprításán, eredeti és mély történetre éhesek, amely nélkülözi a grandiózus világmegmentést – amely hatalmas és mégis emberi.

RYŠAVÝ PÁL