Elvis, Marilyn és a kultúra Xerox-foka

Andy Warhol ars poeticáját értelmezni kérdéses kimenetelű vállalkozás. Értelmezni azt az ars poeticát, amely deklaráltan szembefordult mindenfajta értelmezéssel, amely elvetette az antropomorfizmusba merevedett humanista tudásmítoszt, és amely csapdát kívánt állítani a célracionális műelemző stratégiáknak.

„Én lerombolom az agy és a társadalmi szervezettség fiókjait” – szállt harcba a múlt század elején a dadaista Tristan Tzara a humán tudományokkal és a logikával. A nyelvhasználat (jelhasználat) börtönlakójának lázadó gesztusa volt ez, kudarcra ítélt kísérlet, hiszen a dadaizmus nem csak a tagadást, hanem az általa véghezvittnek hitt meghaladó aktust is a meghaladni kívánt tradicionális jelrendszer jeleivel próbálta artikulálni, egészen hagyományos formákat választva ehhez. „Olyan verseket fogok felolvasni, melyeknek célja nem kevesebb, mint a hagyományos nyelvtől megszabadulni s azt ad acta tenni” – írta Hugo Ball.

Évtizedekkel később a pop art mintha már az ellenszegülés lehetetlenségéből indulna ki. Mintha belátnák, hogy az uralkodó jelrendszer sajátossága az is, hogy bele van kódolva az ellenszegülés lehetősége, ezért nem lehet kilépni ebből a beágyazottságból: a jelrendszer ellenőrzi, és ezen belül bizonyos határokig engedélyezi saját szubverzióját. A pop art lemond a dadaisták lázadó attitűdjéről. A leghétköznapibb frázist, a legkézenfekvőbb tárgyakat állítja premier plánba, a lehető legbanálisabb prototípust keresve mindenben. A művészet feladata az lenne, hogy ellenálljon az időnek, hogy információértékkel bírjon az uniformizálódó világban. Warhol művészete azonban szembefordul ezzel az elvárással: olyan jeleket választ, amelyek nem állnak ellen az entrópiának, hanem igazolják, felgyorsítják azt.

Walter Benjamin 1936-ban publikált profetikus tanulmányában (Műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában) előrevetíti a szuperrealizmus, azaz a leghétköznapibb dolog műtárggyá válásának transzesztétikáját, azt az állapotot, amikor már semmi sem szép és semmi sem csúnya, amikor semmi sem műtárgy, mert minden az. A művészet önmaga paródiájává válik (mint Roy Lichtenstein kinagyított képregénykockái), és nincs többé autentikus művészet, mert a média és a számítástechnika révén mindenkiből potenciális alkotó lett. A technikai sokszorosíthatóság korában a mű elveszti az egyediség auráját, az „itt és most” esztétikai élményét. Warhol ezen is túllépve a korlátlan reprodukálásra készülő műtárggyal az eredeti létezését tagadja. A kultúra Xerox-foka ez, Baudrillard kifejezésével élve, a sztárkultusz kora, amikor az eredetit a végtelenségig gyártható szimulakrumok helyettesítik.

Mi a különbség a holló és az íróasztal között, kérdezi a Kalapos Alice-től Csodaországban. Alice nem tud válaszolni. Mi a különbség a Campbell levesdoboz és Elvis Presley között? – kérdezhetnénk ennek megfelelően.

De Warhol művészete vajon a szabványosíthatóság leleplezése-e? Ha erre kategorikus választ adnánk, magunk is belesétálnánk a csapdába. Mindenesetre ha már a jelrendszerrel szembeni ellenszegülés nem vezethet eredményre, a klisék, sztereotípiák segítségével rá lehet mutatni arra, hogy a fogyasztói társadalom embere öntudatlanul veszi fel a társadalom által kínált identitás-módozatokat. Ezt a viszonyrendszert tudatosítva pedig alá lehet aknázni a populáris mítoszokat – és itt nem csak a test- és divatkultuszra kell gondolni, hanem akár a szülőföld-mítoszra is –, ha mégoly fájdalmas is megfosztani az embert egyfajta kényelmes otthonosság-érzettől.