Elnémult tárgyak üzenete

Ahogy a kiállítás bejáratánál elhelyezett ismertetőben olvasható, Dunaszerdahely történetének egy részében a lakóinak több mint fele zsidó volt, ezért is hívták Kis Jeruzsálemnek. Ennek megfelelően a zsidóság képviselve volt az élet minden területén: „Az itt született zsidó gyerekek már az anyanyelvükben is keverték a jiddis, a magyar és a német nyelvet. Volt itt minden, amit egy kulturált nép a fejlődéséhez megkövetel. Volt chéder (óvoda), volt magyar tannyelvű zsidó alapiskola, volt Talmud-tóra (vallási középiskola), és volt két ortodox jesiva (rabbiképző). Ezenkívül nyolc imaház és két nagy zsinagóga volt a városban. Volt zsidó nyugdíjasotthon, mikve (rituális fürdő), és természetesen nem hiányozhatott a zsidó temető sem.” A szövege a továbbiakban épp a temetőre, vagyis a múltra utalva úgy fogalmaz: „megborzong az ember, ha arra gondol, hogy már csak a temető őrzi a nagy hírnevet szerzett Kis Jeruzsálem büszke zsidó hagyományának emlékét”. A sírkertben nyugvó híres személyiségek emléke bizakodással tölthet el azzal kapcsolatban, hogy „ahol ilyen nagy múlt volt, ott várható, hogy lesz egy pici jövő is. Ezért is gyűjtöttük a múlt hagyományai közé azokat a bizonyítékokat, amelyeken keresztül Te is meghallod őseink szellemének hangját.” Katarína Potoková, a nyitrai zsidó hitközség tagja megnyitóbeszédében a nagy számban összegyűlt közönség előtt előbb egy zsidó otthon képét vázolta fel. A virtuálisan bemutatott otthonban olyan zsidó család lakik, amely tiszteli a szent Tórát és betartja a tízparancsolatot. A család a zsidók legnagyobb ünnepére, a sabatra készül. Katarína Potoková a továbbiakban azokat a jelképeket írta le, amelyek feltűnnek a látogatás során, s „amelyek szótlanul is elárulják a zsidó nemzet dicső, valamint hétköznapi eseményeit”. Ezek után felsorolt néhányat a mindennap használatos kellékek közül (imaszíjak, imakönyvek), végül kitért a családi fényképekre, „melyek az élet fontos eseményeit rögzítik”. Ezek mind hozzátartoznak az otthonhoz. Az otthonhoz, amelyet „a szívünkben hordunk, és lelkünket táplálja mindenütt, ahová a sors szele elsodor bennünket. Szüleink hangján szól hozzánk és felidézi őseinket, testvéreinket, rokonainkat, barátainkat” – fogalmazott Potoková. A megnyitóbeszéd innen – az otthon, a régi otthon emlékének megidézéséből – lépett át a Csallóközi Múzeumban rendezett kiállítás valóságába. „Itt viszont ma, a jelenben szokatlanul furcsa csend honol! – hangzott el. – Mintha elnémultak volna a tárgyak. Árván maradtak. De hát, nincsenek is a helyükön! Miért is kerültek egy múzeum üvegvitrinébe? Miért? Így hangzik a furdaló kérdés, de válasz nélkül marad. Újra és újra. Már hetven éve. Hová lettek azok, akikhez tartoztak? Akik részére oly drágák voltak, oly természetesek? Őrült időben, erőszakkal, embertelenül kiszakították őket otthonukból, és elvették tőlük a legértékesebbet. Az életüket. Elszakadt az ősi tradíció fonala. Emberfeletti feladat, szinte lehetetlen újra összekötözni. A mi feladatunk, hogy próbáljuk meg a lehetetlent, mentsük, ami még menthető. A jövő generációinak, a környezetünknek és a világnak is tudnia kell, hogy itt, ezen a tájon zsidók is éltek, dolgoztak, alkottak, nevettek és sírtak. Nem névtelen emberek voltak, hanem konkrét személyek, nevekkel, arcokkal. Saját történetekkel és sorsokkal. A mai nemzedék kötelessége gondolni rájuk, mert különben másodszor is meghalnak” – figyelmeztetett beszédében Katarína Potoková. Régi otthon(ok) emléke ezért költözött most, egy kiállítás idejére múzeumba. A Sárga kastély kiállítórmébe.