Élmény nézni és hallgatni

A legtöbb emberhez a saját kultúrája áll legközelebb, a mi szívünk így népzenében is a magyarhoz húz leginkább. De valljuk be: a délszláv népzene is olyan elementáris erővel tud hatni, annyira magával tud ragadni, hogy nem lehet nem szeretni. Főként akkor nem, ha nagy tudású zenészek tolmácsolásában hallhatók ezek a csodálatos ősi melódiák. Ezért amikor csütörtök este a pozsonyi Csemadok-székház felé igyekeztem, ahol a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete meghívására a Vujicsics együttes adott koncertet, biztos voltam benne, hogy emlékezetes élményben lesz részem. És lett. Remek hangulatú koncerttel ajándékozták meg a közönséget, amelynek nagy része „együtt zenélt” a Vujicsiccsal, hiszen a szerb, horvát dallamokra akaratlanul is mozgásba lendül az ember keze, lába. A szinte családias hangulathoz az is hozzájárult, hogy a muzsikát nem „csak úgy magában” kapta a közönség: Eredics Gábor, a zenekar vezetője avatott és élvezetes útmutatót is adott hozzá. Ha valaki például eddig abban a hitben élt, hogy a szaxofon nem népi hangszer, most megtudhatta, hogy márpedig igen. S a Vujicsics együttes ezt ékes zenei példával is alátámasztotta. A magyarországi délszlávok nemzetiségi zenekara harminc éve játszik együtt, szinte változatlan felállásban. E három évtized eredménye nagyon apró dióhéjban: értékes népzenei gyűjtőmunka, sok-sok koncert Magyarországon és Európa-szerte, számos album és jó néhány díj. S ami még Vujicsicséknál lenyűgözi a közönséget, az az, hogy virtuóz muzsikálásukat (harminc év után is) hamisítatlan öröm kíséri. A közös zenélés öröme ül az arcukon. Élmény volt őket nézni. És élmény volt őket hallgatni.