Elizeus könnyei

Ige: „Akkor az Isten embere mereven maga elé nézett, azután sírva fakadt. Hazáél megkérdezte: Miért sírsz, uram? Ő így felelt: Mert megtudtam, hogy milyen veszedelmet hozol Izráel fiaira. Erődjeiket fölperzseled, ifjaikat fegyverrel ölöd meg, csecsemőiket sziklához vágod, és terhes asszonyaikat felhasogatod.

Ige: „Akkor az Isten embere mereven maga elé nézett, azután sírva fakadt. Hazáél megkérdezte: Miért sírsz, uram? Ő így felelt: Mert megtudtam, hogy milyen veszedelmet hozol Izráel fiaira. Erődjeiket fölperzseled, ifjaikat fegyverrel ölöd meg, csecsemőiket sziklához vágod, és terhes asszonyaikat felhasogatod.” (Királyok második könyve 8, 11–12)

Napirenden történő öngyilkos merényleteken és veszláni túszdrámán edzett fülünknek és szemünknek is megdöbbentő olvasmány Elizeus jövendölése, amit Hazáélnak elmond. Ha még abba is belegondolunk, hogy a próféta azok oldalán áll, akik látomásának elszenvedői, talán meg is tudjuk érteni, hogy sírva fakadt. Mondhatnánk, hogy minek ment Damaszkuszba, épp az esküdt ellenség fővárosába, minek kereste magának a bajt? Miért nem a saját háza táján sepregetett? Vagy tán nem volt elég üzenet Izráelben, hogy Szíriába kellett mennie? Még szerencse, hogy Elizeus nem fontolgatott ennyit. Ha az Isten küldte, akkor ment! És míg nem sokkal korábban otthon az izraeli király a fejét akarta vétetni, addig Damaszkuszban Benhadad király egyik főemberét küldi hozzá negyven teve rakományával, ajándékként küldve mindenféle damaszkuszi drágaságot, hogy kijelentést kérjen az Úrtól betegségére való tekintettel. Benhadadot ugyan látszatra nyugtatja, de isteni küldetésének címzettje ez esetben inkább a követ, Hazáél, és a vele közölt látomás során nem is csoda, ha a próféta könynyekre fakadt. De hát Jézus is sírt, egyszer Lázár sírjánál, másodszor meg Jeruzsálem fölött.

Ennek kapcsán tegyünk föl magunknak egy kérdést: Van-e különbség sírás és siránkozás között? Vajon ránk e kettő közül mi a jellemző? Úgy gondolom, hogy a sírás a legmélyebbről fakadó katartikus, a legőszintébb belső tisztulási folyamatnak a megnyilvánulása. A siránkozás pedig egy részvétet ébreszteni akaró, a legtöbbször tudatos farizeuskodó álszent magatartás, ami anélkül, hogy rám igazán hatást gyakorolna, másokból próbál együttérzést kicsikarni. Az egyik legrafináltabb és talán legelterjedtebb emberi magatartás. Van, amikor diplomáciának, kompromisszumkeresésnek vagy ehhez hasonlónak álcázzák. Legtöbbször mégis az általunk elkövetett, be nem vallott és meg nem bánt vétkeink vagy tudatos bűneink leplezésének eszköze. Néhány példa a közelmúltból az EU háza tájáról. Milyen vitát kavart a kérdés, hogy helye van-e az új európai alkotmányban a keresztyén megjelölésnek. Ha valaki azt akarná kétségbe vonni, hogy a mai európai államrend kialakulásában a keresztyén államiságnak, erkölcsnek és kultúrának döntő szerepe volt, és bizonyos befolyása a jövőben is megmarad, úgy gondolom, hogy mélyen félreértelmezi az elmúlt legalább másfél ezer év történelmét. Ha viszont a keresztyén mint krisztusi (a szó innen ered!) magatartást kérné valaki számon a vén Európán, bizony, a mélyről fakadó sírásnak volna csupán helye, meg annak, hogy megkövessük az összes többi kontinenst meg apáinkat és főleg fiainkat! A másik a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalások kimondott és ki nem mondott érvei. Egyik oldalon félünk az EU homogén keresztyén jellegét erősen megbontó nagy muzulmán államtól, a másik oldalon stratégiailag szükség van rá, s ami még tán ennél is fontosabb, hogy az elöregedő Európának milyen nagy szüksége van a „fiatalításra”. A harmadik a szociális jóléti állam és a szociális reform összefüggése. E kérdéskörben tudunk leginkább siránkozni. Egyik oldalon sóváran kacsingatunk a múlt „húsosfazekaira”, másik oldalon nyugati vagy svéd rendszert álmodunk. S ha esetleg a jövőben tisztes nyugdíjat akarunk, akkor már most magunknak kell összegyűjtenünk. A népmesében a jobbágy arra a kérdésre, hogy hogyan tud a három pénzből megélni, azt felelte, hogy ő csak egyből él, mert egyet törleszt, egyet meg kölcsön ad. Most meg sokszor kiskirályi igényeink lehetetlenné teszik a szülőinknek való törlesztést, önzésünk és kicsinyhitűségünk vagy egyenesen hitetlenségünk pedig meggátol a kölcsönadásban. Az ország meg előbb utóbb valóban azé lesz, aki „teleszüli”. Nem kell, hogy idegenek „vágják sziklához csecsemőinket”, megtesszük helyettük mi magunk. A siránkozás ebben az esetben is nagyon önös és álszent. Talán sokkal inkább sírnunk kellene, és megszaggatott gyászruhában hamut hinteni a fejünkre! Amíg nem késő.

A szerző református lelkész

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?