Eléggé ismerjük egymást?

Milyen érzésekkel hagyja itt öt év elteltével pozsonyi állomáshelyét, illetve Szlovákiát?Még nincs letisztult érzés bennem. Sűrű esztendők voltak, egy szép, jó és kerek fél évtized. Szakmailag sok mindent sikerült megtenni, noha hiányérzetem is van. Persze, nem kerülök messze Pozsonytól, illetve Szlovákiától, ami azért előnyös, mert korábban már foglalkoztam magyar–szlovák témákkal, és ez nyilván a jövőben is így adódhat. Szűkebb körben korábban történészként ismerhettük. Ezért jogos a kérdés: mi motiválta, hogy eleinte megbízott igazgatóhelyettesként, majd direktorként vezesse Pozsonyban a Magyar Intézetet?Előzőleg alapítványi keretben úgynevezett interkulturális tervezeteket igyekeztünk megvalósítani. Elhatározásomban szerepet játszott, hogy az intézetet olyan helynek tartottam, ahol ezeket a szándékokat magasabb szinten, kiforrott struktúrával, komolyabb hatásfokkal lehet folytatni. Párbeszédet a történelemről, célzott témákkal kommunikációt a kulturális élet különböző területeiről. Ön társzerkesztője a 2011-ben megjelent Az ismeretlen szomszéd (Neznámy sused) című tanulmánykötetnek. A véletlen műve, hogy kettőnk beszélgetése a 2015-ös pozsonyi magyar kulturális hét, a Több mint szomszéd zárónapjaiban zajlik. Eszerint: Szlovákia és Magyarország ismeretlen szomszéd, viszont magyar és szlovák több mint szomszéd?Felvetése nem rossz következtetés. A két ország, szerintem, bizonyos fokig valóban ismeretlen szomszéd. Főként társadalmi szinten, mert kevés a kölcsönös információ. Például az oktatásban mindkét oldalon alig van jelen a másik különböző szempontú történelmének és kultúrájának bővebb strukturált bemutatása, pedig erre éppen az oktatás lenne kitűnő terep. Viszont emberileg tényleg több mint szomszéd, hiszen erősek a szlovákok és magyarok közötti mentális, viselkedési, stratégia- és életútbeli hasonlóságok. Kár lenne dramatizálni az ismert-ismeretlen szomszéd kérdését, de ebben vajon szerepet játszhat-e, hogy bár ezeréves a közös múltunk, „hivatalos” szomszédokként – két ország gyanánt – csupán az I. világháború vége óta élünk együtt; sőt, még hivatalosabban csak 1993 januárjától. Ez pedig számos forrása lehet, úgymond, az ismeretlenségnek...Igen, ez biztosan szerepet játszik. Ebből adódhat, hogy a mi kölcsönös konfliktusaink nem mindig vagy csak nehezen értelmezhetők. A lakosság számára Szlovákia későn jelent meg állami entitásként, így hát a Szlovákiáról és a szlovákokról alkotott kép csak az utóbbi időben kezdett kiforrni. És a szlovákok önképe szintén még változó, kialakulóban van, és alternatívák is megjelennek. Ám hogy az oktatásra visszautalva egy másik tapasztalatot is felhozzak: amíg én Magyarországon befejeztem a gimnáziumot, addig azt a szót, hogy szlovák, az iskolai történelemkönyvekben talán egyszer sem láttam leírva, vagy ha mégis, akkor esetleg a néprajzi felsorolások tárgykörében. Ennyire kevés információval nem lehet valós ismereteket elvárni, netán számon kérni, hiszen a szlovák tankönyvek magyarságképe sem különb. Ezért jó kibontakozási irány a tárgyilagosan forrásközpontú történelemoktatás, lehetőleg számos konkrét idézettel. Ily módon ugyanis ki-ki képet alkothat például Michal Miloslav Hodža gondolatairól meg szavairól, amikor Kossuth azt mondta, hogy... Természetesen, ez viszont is érvényes. Az irodalomoktatásban, a jó szöveggyűjtemények segítségével, még jobb eredményeket lehet/lehetne elérni. Alkalomszerűen ennek már vannak ugyan jelei, de ez a törekvés még távolról sem állt össze rendszerré. Ötesztendei szlovákiai tartózkodás után miként látja: a két ország, a két nemzet kapcsolatában az érzékenységek dominálnak, vagy az érzéketlenségekből van több?Én a közöny szót szoktam használni. Ez több dologból fakadhat. Egyebek mellett abból, hogy a szlovákiai magyarok politikai reprezentációjának – a Radičová-kormány 18 hónapi időközétől eltekintve – kilenc éve nincs kormányzati szerepe, illetve 2010 óta a parlamenti képviselete szintén meggyöngült. 2004-ben még úgy gondoltam, hogy az EU-csatlakozással megindul egy pozitív egymás iránti érdeklődés, ami széles körben fogja segíteni a kölcsönös megismerést. Ez az elképzelés azonban az SNS kormánykoalíciós szerepbe kerülésével megfeneklett, hiszen az egész témát a maga szájíze szerint tudta befolyásolni, ami Magyarországon is eléggé befolyásolta a médiát. Annyi ugyanakkor bizonyos, napjainkban mind a szlovákokra, mind a magyarokra jellemző uniós munkavállalási kedv úgyszólván egy teljes nemzedékben teszi kissé zárójelbe azt a kérdést, hogy miként élünk, éltünk itt egymás mellett. Ez Ausztriában, Angliában vagy másutt újszerű csatornája és pozitív tartalmakkal járó formája a kölcsönös megismerésnek. A két ország között miért nem működik jobban 2004 óta sem a kölcsönös empátia?Jó kérdés. Nem akarok sarkosan fogalmazni, de ahogy sok esetben az egymás mellett levő községek vagy városok is zárt világokat képeznek, úgy az sem mondható, hogy etnikai kapcsolataikban a maguk frusztrációjával, a leszakadottság érzésével sújtott közép-európai társadalmak túl empatikusak lennének. Bár nem árt látni azt is, hogy ebben a tekintetben a történelmek során kevés minta alakult ki. Mivel mozdulhatnánk el a holtpontról? Talán a látványos gesztusok hiányoznak?Ez függ a médiától, a környezettől, a társadalomtól és az emberektől is. A gesztus egy-egy történelmi pillanatban mindkét ország részéről kívánt fontos mozzanat lehet, de erős érdek meg gondolati azonosság is szükséges hozzá, ahogy ez például a német–francia kiegyezés esetében történt. Mivel azonban a nem így felépített, esetleg pusztán látszólagos gesztusok könnyen elszállhatnak, sokkal inkább a hitelesen megírt közös történelemkönyvekre alapozott oktatásban hiszek. Ez tűnik a nacionalizmusok és a bezárkózó tendenciák leghatékonyabb ellenszerének. Ezért sem kedvező, hogy egy közös magyar–szlovák történelmi segédkönyv – mindkét oldalról – korábban volt inkább magától értetődő igény, mint mostanában. A Pozsonyi Magyar Intézet – a célkitűzései és gyakorlati programajánlatai révén – mennyiben tudta/tudja csiszolni a szlovák–magyar kapcsolatok kényes kérdéseit?Ennek a természetes elvárásnak az úgynevezett „public diplomacy” és a kulturális diplomácia eszközeivel próbálunk eleget tenni. Hogy munkánk előterében ne csupán a valóban szűken értelmezett kultúra álljon, hanem folyamatosan helyet adjunk a társadalmi és közéleti jelenségeknek, a problémásnak mutatkozó kérdéskörökkel kapcsolatos álláspontok közelítésének. Nálunk ezt a célt szolgálták a jól bevált nyakkendő nélküli beszélgetések; vagy korábban a Nepoznáme sa (Nem ismerjük egymást) társalgási sorozat, amelyet kitűnő érzékkel Lucia Satinská vezetett. Tartósan szép számú látogatója van a Halló Pozsony, halló Prešporok állandó audiovizuális kiállításnak itt az intézet földszintjén, és persze több tematizált kétnyelvű kiadványt is megjelentettünk. Esztendők óta változatlanul tetten érhető szándékunk, hogy permanens kapcsolatban álljunk a mai szlovák társadalom különböző részterületeinek képviselőivel, az egyetemi körökkel és természetesen a médiával, aminek egyik kiváló példája a .týždeň nevű hetilap népszerű cikksorozata. Emlékezetes rendezvény volt a Magyarország arcai néven tartott történész-kerekasztal előbb Pozsonyban, majd Budapesten is az ottani Szlovák Intézetben. Ez egyszerre volt szlovák–magyar, szlovák–szlovák és magyar–magyar beszélgetés. Egyébként a magyar–magyar kommunikációs platform is a Pozsonyi Magyar Intézet kiemelt fontosságú és egyértelmű szándéka. Természetesen mindez csupán néhány kiragadott példa, de talán meggyőző bizonysága annak, hogy a kultúra fogalmát kicsit tágabban értelmeztük – elsősorban arra összpontosítva, hogy ne csak búvópatakként sejtsük, hanem föl is mutassuk: hogyan látjuk egymást magyarok és szlovákok, illetve szlovákok és magyarok. Az igazgatói széktől búcsúzóban talán már választ tud adni annak miértjére, hogy – legalábbis az újságíró számára hozzáférhető értesülések szerint – a világ különböző pontjain működő magyar intézetek rangsorában a pozsonyit kiemelten jónak, eredményesnek tartják!Örülök, ha ez a meglátás, hiszen ez egyben értékelés is. Sokat köszönhetek a kollégáknak, jó csapat, rengeteget dolgozik itt. Az elmúlt esztendők során számos saját fejlesztésű programot igyekeztünk megvalósítani. Azzal a céllal is, hogy a Védcölöp/Palisády 54 címen működő épület ne csupán egy befogadó intézet legyen, hanem hosszabb távon mi kezdeményezzünk programokat. Talán a berlini intézet igazgatójának jelszava a Ne terjeszd – gerjeszd! Nos, ez ugyan időigényes, de efelé sikerült elmozdulni. Nyilván nem kiszolgálni, hanem inkább szolgálni kell az intézet tevékenysége iránt érdeklődőket. Vagy helyesebben mondva, küldetés ez a munka?Nehezen tudok különbséget tenni. Napi munkánk három alapvető pillére: a kulturális-tudományos-társadalmi kapcsolatok építése, az összmagyarság képviselete és a közép-európaiság szellemiségének szorgalmazása. Ez a keret adja meg a szlovákokkal való kapcsolattartás formáit, a szlovákiai magyar közösségépítés ránk háruló teendőit. Külön feladata a Pozsonyi Magyar Intézetnek, hogy a szlovák fővárosban területileg elszórtan élő 16 ezer magyar számára ha nem is „A” központot, de egy biztos centrumot, központi helyet jelentsen. Hogy ki és hogyan él ezzel a lehetőséggel, az már az egyéni vagy a szervezett kezdeményezéseken múlik. Ez utóbbi jó példája a Pozsonyban tanuló medikusok Selye János Klubja. Aktivitásuk és szervezettségük az ő sikerük, mi csak megfelelő helyszínt adunk nekik ehhez. De megemlíthetem, egyebek mellett, a Pozsonyi Városszépítők nálunk tartott szlovák rendezvényeit, a hasonlóképpen lokálpatrióta magyar Pozsonyi Kifli Társaság hozzánk kötődő működését, az Irodalmi Szemle-esteket vagy a Dél-Szlovákiában lassan mozgalommá terebélyesedő Ringató programsorozatot. Az elmúlt öt évnek voltak olyan pillanatai, hogy a legszívesebben fölállt volna az igazgatói székből, de aztán megszólalt önben a csakazértis betyárbecsület?Voltak hullámvölgyek, amikor idegenül, kissé furcsán és szakmailag „magányosan” éreztem magam. Ha jobban belegondolok, kétszer volt ilyen. Az időszak elején, amikor az intézet profilját, tematikáját és magát az épületet is idegennek, kissé hidegnek éreztem. Ezt a programstruktúra átalakítása, a civil partnerek bevonzása, a társadalomtudományi irány megerősítése és a kávézó-projekt oldotta fel. A másik gond az volt, amikor tudatosult bennem, hogy a magyarországi közélet és politika olyan huzamosan és tudatosan a konfliktusokból, harcból, belső és külső ellenségképből próbál energiát nyerni, ami valahol ellentmond az intézetek kooperációra és párbeszédre épülő működési elvének. Az elmúlt öt esztendő folyamán megváltozott-e a vélekedése az úgynevezett szlovák–magyar kérdésben, és ha igen, mennyiben? Már csak ha a tíz éve megjelent „Meghasadt múlt”-ból, illetve a 2011-es „Ismeretlen szomszéd”-dá avanzsált kötetek jelzésértékű címeire gondolok...Ahogy akkor, most is úgy gondolom, hogy ezek hosszú távú folyamatok. Biztos, hogy ebben az objektív történészek, a kulturális elit, a médiák jóval többet tudnak tenni, mint a véleményvezérek. Ami határozottan megerősödött bennem, az a hiteles tényekre alapozó közoktatáshoz és egyetemi oktatáshoz való széles körű hozzáférés igénye. Például az etnikai térkép egy új szlovák történelemtankönyvben messze felülmúlja számos más iskolán kívüli program hatását. Örül, hogy kiküldetése lejártával hazautazik?Egy idő után, szerintem, mindenkinek jót tesz a levegőváltozás.