Eleget tett küldetésének

Fischer Ernő örökre hű maradt szülővárosához Emlékeimben él az első budapesti találkozásunk. Valamikor a 1980-as évek elején történt. Többedmagammal utaztunk Losoncról Budapestre, hogy a fővárosban élő egykori losonciakkal, Losoncról, emlékeinkről, élményeinkről beszélgessünk. Ma is érzem az ott elhangzott szavakkal és mondatokkal feltörő örömök és bánatok hangulatát, az ilyen vagy olyan okokból elhagyott szülőváros tiszteletét. Fischer Ernő nemcsak a képeire vitte rá egyéni hangulatú, filozofikus ihletésű gondolatait. A kimondott és leírt szavaiban is ezt tette. E szellemben válaszolt akkor is, amikor 1994-ben a Losonci Nógrádi Galériában megrendezett önálló kiállítása alkalmával érzéseiről kérdeztem.

Tíz évvel később, 2002 májusában ismét egykori losonciakat kérdeztem, írják le, mondják el, mit jelentett, mit jelent számukra a szülőváros. Néhány nappal később, az egyik este csengett a telefonom, s a vonal túlsó végén Fischer Ernő szólalt meg. Kérdezett, s én a megtiszteltetés örömétől is megihletve igyekeztem válaszolni. Mit szeretnék tudni, kérdezte. Arra kért legyek türelemmel, mert a budapesti Vigadó felkérésének eleget téve egy nagy kiállításra készül, s így leghamarabb csak augusztusban tud leülni és írni ...

Augusztusban azután hangulatos budapesti otthonában találkoztunk. Megihletett a korát meghazudtoló egyenes testtartása, a fiatalos gondolkodása, az a pátosz és örömteli hangulat, amellyel a kiállításának sikeréről beszélt. Megihletett, mert az örömét nem lehetett nem megérezni. A művész megnyugvását, azt, hogy 88 éves korára elért és megélt valamit, amiről oly sokat álmodott, teljesítve egy missziós célt.

„A lírai absztrakt festészet egyik legkiválóbb hazai képviselője. Meglehetősen késve indul pályáján: csaknem ötven évesen rendezi első kiállítását. Ennek ellenére viszonylag hamar rátalál sajátságos tematikai és stiláris karakterére. Kezdettől fogva a mitológiai, bibliai eszmekör foglalkoztatja, nem is szólva a tájképi, tengeri víziókról, egyben a cirkuszt idéző látomásokról” – írták róla az augusztusi kiállítása kapcsán. Aki látta, meggyőződhetett a jellemzés igazságáról. A budapesti Vigadó három termében a losonci kiállításról is ismert képek az emberről és a békességről szóltak. Az ember és hit missziójáról.

Az élete nem volt könnyű, a sors nem látta el jótéteményeivel. Minden eredményéért, tudásának megszerzéséért keményen meg kellett küzdenie. A losonci iskolás évek után főiskolai tanulmányait 1936– 38 között Prágában kezdte el, ahol a képzőművészettel ismerkedett.

1938-ban egy rövid időre (kényszerűségből) visszatért Losoncra, de a vágyai és akarata tovább vitték.

Az akadémia elvégzése után, 1951– 58 között a Népművelési Intézet Képzőművészeti Osztályának vezetője lett, majd 1959-ben Szegedre került, ahol a Tanárképző Főiskolán kapott adjunktusi állást.

Kevés művész tudja megtartani azt a belső tartást, amely Fischer Ernőt jellemezte. Hogy a megszerzett és elért sikerekkel a háta mögött is meg tudja tartani a szerénységét művésztársaival, kollégáival, tanítványaival, az őt megszólító és kérő emberekkel szemben. Ember maradt, s így érthető, hogy a hála, a csodálat és szeretet áradt a kiállítás vendégkönyvének beírásaiból is. „Én mint a „Dena” női iráni festőcsoport képviselője szeretnék gratulálni Önnek. Nagy öröm számunkra, hogy az Ön kiállításával együtt volt a enyém. Gratulálok a mélyen átélt gyönyörű életműhöz. Gizella Varga Sixai.”

„Itt ámulunk a csodán, egyszer majd szóban is megfejted nekünk. Köszönettel és szívből gratulálunk. Takács L.”

„Régen írtam le (oly egyértelműen), hogy minden egyes képe elvarázsolt a látottaknak. Szívnek, érzésnek, léleknek egyformán lenyűgözőek az alkotásai. H. Gőgh József, grafikus”

„...ami mindennél jobban megragadott az a Prága és alatta az 1972-es évszám. Életem legszebb nyarát (abból 5 éjszakát – 6 napot) töltöttem el ott, s éppen 1972 augusztusában. Köszönet az emlékezésért. Resofszky Péter (a szolnoki Resofszky és a zólyomi Steiner családból)”

Elismerések sorát szerezte meg. 1983-ban alkotói díj az I. Szegedi Táblakép festészeti Biennálén. 1984-ben a Művelődési Minisztérium nívódíja, 1986-ban Székely Bertalan-emlékérem. 1990-ben a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola „Honor pro meritis” kitüntetése. 1992-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Keresztje – életmű-elismerés. 1993-ban a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magiszter Emeritus kitüntetése – az iskola által alapított mesterfokozat. 2000-ben Aba-Novák életmű-díj. Legjelentősebb írásának „Az utánzástól a Szimbolikus formaképzésig” című munkáját tartotta.

2002. október 9-én tette le véglegesen az ecsetet és a tollat. Elment, hogy hátrahagyott képeivel és gondolataival is hirdesse a missziót. Az ember emberi küldetését.