Elbeszélt történelem irodalmi köntösben

Annak a nemzedéknek az írói, költői, amelynek saját tapasztalatai vannak a második világháborúról és az azt követő embert próbáló időkről, szívesen nyúlnak a ma már kissé heroikusnak tűnő, de továbbra is aktuális témához. Van, aki regény, van, aki elbeszélés formájában tett kísérletet, hogy a gyermekévei alatt megélt élményanyagot felszínre hozza. Aztán az eredetileg tervezett irodalmi műfajokba óhatatlanul (vagy szándékosan?) az oral history, azaz az elbeszélt történelem elemei vegyülnek. Kérdés, hogy ez mennyire javít vagy ront a szöveg irodalmiságán, mennyivel teszi érdekesebbé, olvashatóbbá az írást a valóság, a privát történelem elmesélése.

Zirig Árpád Ökörkoponya című kötetében tizenhat egymásra utaló és lazán vissza-visszakapcsoló elbeszélésben tesz kísérletet arra, hogy saját történelmét beemelje az irodalomba. Többé-kevésbé sikerül is neki, vagy sikerülhetne, ha… Ha az elbeszélésekben életre keltett, javarészt valós alakok nem egy erősen mesterkéltnek tűnő nyelven beszélnének, ha a cselekedeteik, érzéseik mozgatórugóit árnyaltabban ábrázolná. Mert azt csak erős fantáziával tudnám elhinni, hogy kiskamaszok egymás között a női nemi szervet punnusnak mondják, vagy egy gyerek úgy beszél magáról, hogy nem jellemző rá a koránkelés, vagy – további példaként – egy házaspár beszélgetésében így hangozzon el sommás vélemény: „A mai kor emberének nemcsak megőrizni volna kötelessége a történelmi múltat idéző épületeket…” Ezek a kiszólások sokat rontanak a történetek egyébként valóságszagú, sok helyen szép tájleírásokkal díszített hangulatain. Mert Zirig Árpád tud hangulatot teremteni. Olykor keserű, máskor édeskés, de hangulat. Jól becsüli fel, nagyjából mennyi van egy történetben, mennyit érdemes róla legombolyítani, mennyit kell feltárni vagy rejtve hagyni.

Hogy melyik a legsikerültebb darab ebben a könyvben? Hangulat kérdése. Az egyik legjobban felépített írás a címadó Ökörkoponya, melyben jó érzékkel adagolva egy kis családi legendárium a szinte realista történetvezetéssel keveredik.

A szerzőről elsősorban azt kell elmondani, hogy végtelenül szereti a Csallóközt. Zirig Árpád mindenképpen igyekezett az utolsó pillanatban megfogni valamit az általa még megélt, emlékeiben talán még mindig élő Tündérkertből, az ott élő emberekből. Hogy ehhez kissé váteszi hangnemet használ? Hogy nagyon személyesek a történetei? Akinek tetszik, annak ez nem gond. Régi és új történetek ezek, öt unokának ajánlva. Családi legendáriumként is olvashatók.

Zirig Árpád: Ökörkoponya. Madách-Posonium, 2012.

Értékelés: llllllmmmm