Elbeszélhetőség, nyelv, magány

Izgalmas olvasásszociológiai kutatás lenne a három könyv olvasóin felmérni, vajon mennyire van igaza a Kafka macskái narrátorának. Zsidó tárgyú könyveket tényleg csak zsidók olvasnak? És ha igen, ez azt jelentené, hogy a tárgy határozza meg az olvasót? Nem éppen fordítva kellene ennek lennie?  A másik Kafka  A Kafka macskáinak cselekményét elindító kezdőszituációt akár haszid történetként is el lehetne mondani. Egy nap egy budapesti egyetem tanári szobájába beállít egy idős szigeti haszid, és azt mondja a zsidó irodalmat oktató tanárnak: ismerem ezt az embert. Közben a repülőgépen kezébe került magazin képére bök. A kép Franz Kafkát ábrázolja. A szigeti holokauszttúlélő pedig azt állítja, Auschwitzban találkozott vele, mármint Franz Löwyvel, mert így hívták. Majd a szigorúan csak szifré kajdest, azaz szent könyveket olvasó aggastyán olyan bensőséges dolgokat árul el Löwyről, amelyeket csak a Franz Kafka szövegeit belakó legelvadultabb irodalomtörténész tudhat. Nos, eddig a példázatszerű kezdet. Ami ez után következik, az már beláthatatlan. A tanár természetesen az igazság nyomába ered, s ezzel olyan útra lép, amelynek fordulópontjai újabb és újabb megpróbáltatás elé állítják. Miközben persze azt sem tudjuk, a titokzatos látogató igazat mond-e. A kalandregény, a krimi és az eszszéregény elemeit vegyítő könyv labirintusszerű fordulatokon át vezeti az olvasót Franz nyomába: Auschwitztól a prágai zsidó negyeden, Berlinen, majd az oxfordi Bodleian Könyvtáron át Tel-Avivba. Akár útikönyvként is forgatható, Kafkáról és az európai zsidóságról szóló utazási regényként. A kutató professzor – minden intellektuális krimi főszereplője – itt úgy sodródik a sejtések és kétségek között, ahogy a Kafka-regények hősei helyszínek és nők között. Végül természetesen valami olyasmibe csöppen, amit már maga sem ért – de ne lőjük le a poént. A regényről merészen kijelenhetnénk, egy zsidó Dan Brown fikciós thrillerébe csöppentünk, noha annál sokkal furfangosabban működik a szöveg, s jobban is van megírva. Az irodalmi utalásokkal megtűzdelt regény az irodalom szövegvilágában is utazik. Ragyogóan szervesül a másik Kafka portréjának megrajzolásában a Kafka parabolái és a kabbala allegóriái közötti kapcsolat. (K. E. Grözinger Kafka és a kabbala című, 1999-ben német–cseh kétnyelvű kiadásban megjelent könyve igazi csemege a Kafka-rajongók számára!) Ahova az irodalomtudós nem ér el, ott kap szót a fikciót szövögető író. A sokszólamú regénybe így a másik Kafka (fiktív) élettörténetét elbeszélő író is bekerül. Ebből a metanarratívából derül ki, hogy Kafka halála „nem volt igaz”, s hogy Franz anyja nevét használva kezdett új életet Dora Diamanttal, amely egyrészt a nyomasztó apától való szabadulással, másrészt Freud professzor javaslatára az írás teljes felfüggesztésével vette kezdetét.  Borges felől olvasva állíthatjuk a regényről, hogy olyan szöveglabirintust épít fel, melyben a valóság és a fikció szétszálazhatatlanul összefonódik, hogy a fikció valósága végül a Kafka-kutatók legvadabb álmait is falhoz állítsa. A keresés ugyanakkor belül is történik, s a főszereplő kafkai álmait leíró részek nyomán arra következtetethetünk, hogy nem Franzot, hanem önmagát keresi. „Zsidó író vagyok” – hangzik el többször, több helyszínen, mintha az identitás a cinikus környezetben („az utolsó zsidó író Közép-Európában”) abszurd módon bizonygatásra szorulna. „Zsidókról írok. Meg a diktatúra maradványairól. Széteső családokról. Néha szerelemről, szexről. Hogy miért nem működnek a kapcsolatok. Nem kóserek a könyveim – szabadkoztam nevetgélve, pedig senki sem vádolt. – Viszont eléggé zsidók ahhoz, hogy a nem zsidókat ne érdekelje.” A következő sorok az identitás mentén újabb párhuzamot kínálnak Kafkával, és írói kiszólásként szintén értelmezhetők, a Deleuze-Guattari monográfi ára tett utalás mellett (Kafka – A kisebbségi irodalomért) az ismert József Attilavers is megidéződik (utóbbi is a magány és elszigeteltség érzetét növeli): „A zsidó irodalom kettős kisebbségi helyzetet jelent – mondtam lassan, tűnődve. – Etnokulturális értelemben egy töredező hagyomány a többséggel szemben. Lélektanilag állandó kiszolgáltatottság, megfi gyeltség.” És persze magány, kafkai magány – tehetjük hozzá lassan, tűnődve. Szántó T. Gábor: Kafka macskái. Noran Libro, 2014. 372 oldal.  Az elbeszélhetőség próbája  Az utazás, a kereséskutatás jellemzi az év egyik figyelemreméltó könyvét, Katya Petrovszkaja regényét. A Kijevben született írónő 1999 óta él Berlinben, első, német nyelven írt könyvét tavaly adták ki. A szerző őseinek nyomába eredve kíséreli meg zsidó gyökereinek a feltárását. A családi szájhagyomány nyomán elindulva kutat adatok után nyilvántartásokban, levéltárakban, régi cikkekben a narrátor, s bejárja azokat a helyszíneket, ahol a széttöredező családtörténet epizódjai játszódtak. Azaz játszódhattak, hiszen minden látszat ellenére nem család regényt olvasunk. Talán nem is regényt. Talán Eszter és a többiek történetét, amelyről sosem tudni, mennyi a valós és mennyi a fiktív benne. A könyv regényként, kisprózakötetként és novellafüzérként is engedi magát olvasni. Megengedi az „ugráló” olvasást is, a megszokott lineáris helyett. A család (lehetséges) útja a huszadik század Kelet-Európájában a nagy történelmi sorsfordulók változó viszonyaiban kanyarog térben és időben: Bécs, Varsó, Kijev, Odessza, Babij Jar, Mauthausen. Ám ebből az útból csak kockakövek maradtak a tájban, csak találgatni lehet az utat. Az emlékezet öntörvényű. Akár az irodalom. „Oroszul gondolkodtam, a zsidó felmenőimet kerestem, németül írtam.” A helyek, az ősök nyelveinek bonyolult viszonyát problematizálja például a süketnéma gyerekeket beszélni tanító nagyanya története, akiről nem tudni, vajon milyen nyelven tanította beszélni őket, és aki utolsó éveiben az elhatalmasodó vaksággal dacolva írja az emlékiratait. Az olvashatatlan írás megfejtése vagy a némaság áttörése a szerző saját identitásához való viszonyát is metaforizálja: „A hallás megszállottja volt ez a nép, a kimondott szó volt a mindene. Gesztikuláltam, kiáltoztam, kitátottam a számat, próbálgattam a Smá Jiszraélt, újra meg újra, Smá Jiszraél, mintha azelőtt egyetlen szó sem hagyta volna még el az ajkamat, rezgettem a levegőt, Smá Jiszraél, annyira vágytam a meghallgattatásra, próbálgattam a nyelvemet, a beszédet, megpróbáltam elmesélni a történeteket, lefordítani őket az egyelőre még idegen németre, el is meséltem őket, egyiket a másik után, én magam azonban soha nem hallottam, amit mondtam.” A kultúrtörténeti párhuzamokat, allúziókat működtető szöveg e motívumát tovább árnyalja a rabbi két néma tanulójáról szóló talmudi példázat (Chagiga 3a) vagy a Keresztelő Szent Jánosra vonatkoztatott prófécia az evangéliumokban, a pusztába kiáltó szó (Mt 3.3, Iz 40.3) kulturális kódja.  Az elbeszélhetőség kérdése, az elbeszélés esetlegessége, melyre a cím is utal, a hagyományos zsidó kultúra és a posztmodern (melyet Lyotard a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlansággal jellemzett) utáni irodalom szempontjai szerint paradox helyzetbe kerül. Hiszen nagy micva a múlt elbeszélése, a széderestén is a parancsolatot teljesítve mesélik a Haggadát, Izráel népének szabadulását. Így teljesül be a parancsolat: „és beszéld el fiadnak…” (Kiv. 13.8). De hogyan lehet elbeszélni az eredetet, az egyén eredetét, idegen nyelven és helyen, ha a népek tengerében, a történelem viharaiban, a nyelvek változatosságában szilánkokra tört? Erre keresi a választ Petrovszkaja.Katya Petrovszkaja: Talán Eszter. Fordította: Kurdi Imre. Magvető, 2015. 296 oldal.  A gondolat pluralitása  Tatár György filozófus új könyvét olvasva az embernek alighanem az az érzése támad, hogy az, amit eddig olvasásnak vélt, nem volt más, mint annak árnyképe. A kabbalista eszszék alcím is mintha erre utalna. Nincs más, mint a szöveg (avagy az Írás), a világ ennek legfeljebb árnyképe. Az eddig különbözőnek tekintett szövegek egymásba csúsznak, hogy új értelmet alkossanak – akár a Zóhárban a szöveg titkait értelmező rabbik esetében.  A szerző műveltségének tágassága akkor is lenyűgöző, ha az olvasó Tatár korábbi műveivel is találkozott. Az előtte szövődő gondolatmenet szólamai bőséges arzenálból válogatnak. A nyugati filozófi a alakjai (Kant, Kierkegaard), a judaizmus középkori mesteri (Jehúda Halevi, Ibn Tibbon), az egzisztencializmus zsidó gondolkodói (Rosenzweig, Buber), a kabbala irodalma (Zóhár, Bahir), a korai egyházatyák (Tertulianus, Jusztinosz), az irodalom klasszikusai (Odüsszeia, Isteni színjáték) vagy a Tóra szavai idéződnek. A sokirányúság, a gondolati pluralitás azonban nem a maga köreit járja, hanem a gondolat gyújtópontjában összpontosul. Hála a szerző szigorú és következetes olvasatainak – amelyek gyakran olyan félreolvasásokat csupaszítanak le, amelyek rég gyökeret vertek a kultúrtörténetben –, itt nem a minden mindennel összefügg hallucinatív gondolatvilágával van dolgunk. Az összefüggések a hasonlóságok és különbözőségek ok-okozati viszonyaiként írhatók le.  A könyv három részre tagolódik (Esszék; Kritikák; Viták, észrevételek), ezekből az első a domináns. Az itt megismert gondolkodó a másik két rész politikát, tudományt, esztétikát, emlékezetet illető véleményeiben (és gyakran alapos kritikáiban) kap talapzatot: hiszen a filozófust a valóság érdekli mindenek előtt.  Az emlékezet, az értelmezés, a fordítás olyan visszatérő probléma, melyben a filozófi ai teológia felé vezetnek a szálak. Az esszékben az írásértelmezés, a hermeneutika, a kultúrtörténet, a filozófi a mind a taglalt (szöveg)esetek filozófi ai mélységének feltárására szolgál eszközül. Ez még akkor is jeles tanulságokkal szolgál, ha az írás tárgya olyan szövegre vonatkozik, amelyet már „sokan, sokszor” elemeztek, mint például a Viharra várva című esszé, amely Jób perét taglalja. A Tóra belső összefüggései, Kant gondolatai Jób barátaival folytatott diskurzusáról, a Szókratész athéni perével felsejlő párhuzam csupaszítja le a paradox alapgondolatot: Jób barátai „az isteni igazságról való tudásukat hitnek, a Jób bűnösségébe vetett hitüket pedig tudásnak tartják”. S végső soron: „Az ideológia nem egyéb, mint hitt tudás.” Az értelmezés problémáját elemzi az Identitás és allegória című esszé is, melyet a szerző paradox módon allegóriával indít. Az Ószövetség keresztény allegorikus értelmezését a judaizmus szemszögéből vizsgáló írás az értelmezések különbözőségét a hasonlóságok ellenére is áthidalhatatlannak látja. Mindez egyfajta Trianon-eff ektusként működik: „Ha az ember zsidóként forgatja a keresztény Bibliát és – mondjuk – a korai egyházatyák írásmagyarázatait, mintha idegen országban bóklászna. Saját hazájának immár igazságtalan békével elcsatolt területeit járja, ahol a tájra és lakóira irgalmatlan asszimilációs nyomás nehezedik. /…/ Immár egy másik ország polgáraivá lettek minősítve. Nem ők változtattak a helyükön, a határ ment át a fejük fölött. Az elcsatolt jelentés határa.” Az analógia rendkívül találó, hiszen ha Izráel népének az Írás az otthona, mi más lenne a keresztény értelmezés, mint az „idegenné lett haza”. A gondolat pluralitása az értelmezés demokratizálódásához vezet. A rabbinikus hagyomány úgy tartja, hetven arca (azaz lehetséges értelmezése) van a Tórának. A kabbalisták pedig azt állítják, a messiás eljövetelével nemcsak annak betűi, hanem a lap fehérsége is értelmet nyer. „A héber betűktől körülzárt üresség is része a Tóra egészének. Egyszer majd olvasható lesz végre a teljesség maga, minden nyelven, és mégis egy könyvként.”Tatár György: A „másik oldal”. Kabbalista esszék. Kalligram, 2014. 252 oldal.  Száz Pál