Éjfél utáni örömzene – hömpölygő versekkel

Miközben az irodalmárok, esztéták a szépirodalom, főként a vers „haldoklása” fölött ontanak könnyeket, elégedetten nyugtázhatjuk, hogy mi itt, a Felvidéken, szép csendesen „megrendezzük” a magunk kis reneszánszát. Állításom főképp a megzenésített versekre vonatkoztatva állja meg a helyét, hiszen az elmúlt néhány év azt bizonyítja: minden dekadencia és csömör ellenére a vers velünk, bennünk él.

Örömzene – ez az egyetlen kifejezés jutott eszembe, miután meghallgattam a rozsnyói Zenebarátok Köre (ZBK) Éjfél után címmel kiadott korongját.

Tudomásom szerint maga a formáció is spontán jött létre, miután a Szepes-gömöri Érchegység lábánál fekvő egykori bányaváros néhány fiatalja – megunva a csodára várás kényelmes, ámde ritkán célravezető gyakorlását – a kilencvenes évek derekán létrehozta a Gömöri Ifjúsági Társaságot (GIT). Innen már csak egy lépés vezetett odáig, hogy néhány zeneértő megalapítsa a társaság „privát” zenekarát, hogy színesebbé tegyék a klubesteket. Ez a ZBK „hivatalos származáselmélete”; a továbbiakban úgy volt, hogy...

Koreň Andi leült a zongorához, Borsodi Zoltán nyakába akasztotta a hat húrral felszerelt „megszentelt fát”, Jakab Sylvia pedig előhúzta jobbik énektudását és furulyáját. Közös téma volt bőven, hiszen irodalmunk valóságos kincstára a megzenésítésre váró és vágyó verseknek; komoly zenetudósok szerint ez nyelvünk egyedülálló dallamosságából fakad. Mert a magyar nyelv az idegen fül számára már önmagában is zene, az értő számára pedig örömzene.

Az Éjfél után című korong címadó dala Rácz Olivér verse lett, ám felcsendül József Attila Szerelmes verse, Biztatója és Medvetánca, Ady Endre A másik kettő, Gyüre Lajos A magyar ökör, Valaki vár az úton, Weöres Sándor Fut a kocsi, Petőfi Sándor Mi kék az ég és Borozó, Dsida Jenő A költő feltámadása, valamint Julianosz A vén kurtizán tükre című verse is. Ahol a „klasszikusok” nem bírják szuszszal, besegít a Zenebarátok Körének „házi koszorús költője”, Pogány Zoltán, aki négy verssel – a Teadal, a Mégsem jöttél, a Hívj és a Rezedavirág címet viselőkkel – képviselteti magát a fényes korongon, mégpedig a „nagy elődökhöz” méltó színvonalon. Versei bemutatása, úgy vélem, külön figyelmet érdemelne.

Az Éjfél után című lemezen a zene és a szöveg példátlanul jól egymásra talál, az egyszerű hangszerelés – szintetizátor, akusztikus gitár, ritmushangszerek, itt-ott felcsendülő furulya – ellenére is. Bár meglehet, éppen az egyszerűség kelti ezt az összhatást – az, hogy a zenészek nem erőltetnek rá a versre olyan dolgokat, amelyeket a költő nem „fogalmazott bele”, csak azért, hogy megcsillantsák hangszeres tudásukat. Szépen hömpölyög a vers, magasan szárnyal a dallam, magával ragadó a sodrás. A versek-számok önálló életre is képesek, ám folyamatosan, „háttérzeneként” hallgatva is egy kidolgozott, „jóleső” egységet alkotnak. Ahol kell, könnyed (Teadal), másutt meg szinte oroszosan melankolikus. Nincsenek gátak, határok ebben a produkcióban, mégis a mértéktartás jellemzi.

Aki a fent leírtakat nem hiszi, járjon utána – a Gömöri Ifjúsági Társaságnál biztosan beszerezhető a korong.