Egykor ő is Don Juan volt

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Bár közeledik a hetvenedik születésnapja, Martin Huba még mindig kemény tempót diktál magának. Agnieszka Holland háromrészes HBO-sorozatában, a hatvannyolcas prágai eseményekről készült Égő bokorban még azelőtt vállalt el egy negatív szerepet, hogy Jiří Menzel felkérésére igent mondott volna. Bergman darabját, a Próba utánt pedig nemcsak rendezőként jegyzi – Henrik Voglert játssza az előadásban.

„Agnieszka Hollandnál egy Štb-ügynök vagyok, Jiří Menzelnél egy külföldről hazacsalogatott, egykor híres operaénekes, aki utolsó nagy bevetésére készül. A lengyel rendezőnővel most dolgoztam először, Menzelnél már az Őfelsége pincére voltam című filmjében is szerepet kaptam. Ott a főpincért játszottam, aki a magyaron és a koreain kívül még vagy tíz nyelven beszél. Hálás szerep volt az is, mint most, az új filmjében, a nyolcvanéves bariton, aki a Don Giovanniban lép újra hazai közönség elé, szembesülve egykori nőügyeivel. Már túl van pályája delelőjén, összegezte is az életét, a sikereit, de minden erejét, tehetségét összeszedve még egyszer szeretne felejthetetlen alakítást nyújtani. Még a hangja is visszajön, olyan erős a vágy benne, hogy meglepje a nézőket. Színészként én is ismerem ezt az érzést. Fájhat a fogam, szédeleghetek, háboroghat a gyomrom, de abban a pillanatban, ahogy színpadra lépek, semmi rosszat, idegesítőt nem érzek. Az operaénekes, akit a filmben megformálok, maga is egy Don Juan, számos rendezetlen kapcsolattal a múltjában. Amerikából jön haza a barátja, egy jó nevű rendező hívására, és akkor szembesül régi, elfelejtett szerelmi kalandjaival és azok következményeivel. Jó szerep, élveztem a legelső perctől fogva, pedig nem adta könnyen magát.”

Martin Huba gyerekkora óta otthonosan mozog az opera világában, hiszen édesanyja a pozsonyi Nemzeti operatársulatának jeles szopránénekesnője volt. Mozart, Verdi és Puccini alkotásait von Haus aus ismeri.

„Édesapám is a Nemzeti tagja volt, a színházban nőttem fel, tehát pontosan láttam a szüleim szakmai életét. Hol az egyikük, hol a másikuk próbáira jártam, a legtöbbször páholyból néztem, ahogy a szerepeikre készültek. Vagy otthon, amikor édesanyám az áriákat gyakorolta, én pedig a szomszéd szobában már félálomban hallottam, ahogy újra és újra nekifut egy nehezebb szólamnak. Lehet, hogy patetikusan hangzik, amit mondok: az operának meghatározó szerepe van az életemben. Minden szabályát, stilizáltságát elfogadtam. Tudom, sokak számára halott műfaj, sőt még megmosolyogtató is, annak viszont, aki elfogadja a törvényszerűségeit, valami egészen mást jelent, a művészet egyik kifinomult formáját. Jiří Menzel filmje a Don Giovanni próbáit köti össze egy napjainkban játszódó, érzelmekben és izgalmakban gazdag történettel, amelyből a humor és a fennköltség sem hiányzik.”

Bár édesanyja közelében Martin Huba soha nem énekelhetett, az ilyen színészi feladatok elől soha nem zárkózott el. Egy-egy pillanatra prózai szerepeiben is kiengedte már a hangját.

„Zenei hallásom hibátlan, csak a hangommal van baj, nem mindig úgy szólal meg, ahogy szeretném, vagy ahogy a kotta előírja. Oka lehet ennek az is, hogy ami az éneklést illeti, meglehetősen szégyellős vagyok. Édesanyám elhitette velem, hogy jobb, ha csendben maradok. E téren nagyon szigorú volt velem. Ha csak egy kicsit is kiengedtem a hangom, az nála idegi megrázkódtatással járt. Olyan magasra tette fel előttem is a lécet, hogy semmiféle próbálkozásnak nem láttam értelmét. Azóta különös kapcsolatban vagyok a zenével. Mivel szeretek egyedül lenni, még a kocsiban sem szoktam zenét hallgatni. Sokan állítják, hogy a jó muzsika inspirálja őket. Rám a csend van hasonló hatással.”

A Szoknyabolondok szereplőjeként viszont elég sokat kellett énekelnie – kamerán kívül. Korrepetálásra járt, gyakorolt rengeteget. Annak ellenére, hogy a filmben Peter Mikuláš, a Szlovák Nemzeti Színház operaénekese kölcsönzi neki a hangját.

„Mozart zseniális alkotó, ugyanakkor pokolian rafinált is. Ritmikai finomságaival még a legtehetségesebb énekesek feladatát is megnehezíti, hát még azokét, akik lelkes amatőrként próbálják előadni valamelyik áriáját. Én is heteket töltöttem azzal, hogy ha hangban nem is, legalább szájtátogatásban felvehessem a versenyt Peter Mikulášsal, hogy szinkronban lehessek egy ilyen nagy kvalitású művésszel. Ne dicsérjen tehát senki a film bemutatója után. Nem én adom elő a műveket, én csak színészileg formálok meg egy valaha jeles cseh operaénekest.”

Hogy milyen volt másodszor dolgozni Jiří Menzellel? Martin Huba arca felderül:

„Nem tudnék olyan valakivel dolgozni, aki korlátozna abban a hitemben, hogy akit megformálok, az ott és akkor, abban a helyzetben én vagyok, és mindaz, amit a figura mond, azt én mondom. Menzel úr rafinált rendező. A védtelen ember legyőzhetetlenségével irányítja a színészeit. Bocsásd meg, hogy kéréssel fordulok hozzád! – ez a stílusa. De amit kér, az nagyon is átgondolt. Vigyáz, nehogy félelmet keltsen az emberben, jó a taktikája és mindvégig következetes. Hagyja, hogy azt érezzem, teljes egészében én formálom a szerepet, ám ha az nem mindenben egyezik az elképzeléseivel, akkor észrevétlenül megfogja a kezem, és együtt jutunk el a célba, már az általa kijelölt úton.”