Egyet se vessetek meg a kicsik közül

Hermann Szeréna, a pozsonyi kramárei gyermekkórház okleveles szociális nővére A gyermekek ellen a családban elkövetett erőszak olyan jelenség, amelyről ugyan gyakran hallani, de – talán lelkiismeretünket nyugtatgatva – hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nem létezik, vagy legfeljebb elvétve. Aztán szörnyülködve kapjuk fel a fejünket egy-egy súlyosan bántalmazott kisgyermekről szóló hírre: milyen szülő az, aki nem óvja, védi, gyermekét, hanem veri, kínozza, esetleg maradandó károsodást is okoz neki? Hermann Szeréna, a pozsonyi kramárei gyermekkórház okleveles szociális nővére több mint négy évtizedes pályafutása alatt a legsúlyosabb esetekkel találta magát szemben. Tapasztalatainak közreadásával azt szeretné elérni, hogy jobban figyeljünk oda, mi történik környezetünkben.

A nagyszombati egyetemen szociális munka szakon tavaly szerzett diplomát. Óriási elhatározásra van szükség, hogy valaki majd ötvenévesen tanulásra adja a fejét.

Nagyon örültem, hogy sikerült elérnem a célomat. Nekem nem is a diploma volt fontos, hanem hogy a sok tudást magamba szívjam. A klinikai szociális nővérnek sok mindenhez kell értenie. Elsősorban jó egészségügyi dolgozónak kell lennie. Több klinika tartozik hozzám, tehát értenem kell a gyermekbelgyógyászathoz, -sebészethez, -diabetológiához, -onkológiához, -pszichológiához, -pedagógiához, az újszülöttek problémáihoz. De ismernem kell a jogi előírásokat, tájékozottnak kell lennem szociális téren is. A munkám során egész életre szóló tanulásra, agycsiszolásra van szükség, ezért is jelentkeztem egyetemre.

Ön az életét tette fel a kínzott, bántalmazott gyermekek megmentésére.

Azt kellett tapasztalnom, hogy a gyermekek nagyon veszélyeztetettek. Óriásit változott körülöttünk a világ. Korábban nem találkoztunk a drogfogyasztással, terjed az alkoholizmus, romlanak az életkörülmények. Sok oka lehet annak, hogy valaki rosszul bánik a gyermekével. Például ha az elvált szülő új családot alapít, és jelentkezik az én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk szindróma; ha a családfő évek óta nem dolgozik – munkakerülő vagy nincs munkája. Vannak, akik alkalmatlanok a szülői szerepre, nekik tilos volna gyermeket vállalniuk. Nem készítették fel őket erre a feladatra, úgy érkezik a gyermek a családba, hogy nem akarják, nem várják. A gyermek mindig érték, de vannak, akik ezt nem így érzik. Nekik közömbös a saját gyermekük, sőt gyűlölik őt. Ezzel rengeteget ártanak, hiszen a gyermeknek szeretetre van szüksége.

Ha becsukódik az ajtó, senki nem tudja, mi történik ott bent, sőt rájönni is nehéz, hogy esetleg baj van.

Mindig vannak külső tünetei, ha valami nincs rendben a családban. Ha a gyermek kórházba kerül, ott a szakorvosok felfigyelhetnek ezekre. Gyakran csak látszat, hogy a sérülést baleset okozta, származhat a szülőtől is. Sok családban mindennaposak a veszekedések, a szülő úgy képzeli, hogy csak fenyítéssel, parancsolgatással lehet nevelni. A gyereken látszanak a verés nyomai, piszkos, kócos, elhanyagolt a ruházata. Ez mind figyelmeztető jel. Ilyenkor az osztályokon dolgozó szakorvosok hívják a szociális nővért, derítse ki az okokat. Van olyan szülő, aki dührohamában nagy kárt tud tenni a gyermekben. Ha például a hat hónapos csecsemőt megrázza, a fejecskéje röpdös le-föl, belső sérülések keletkeznek. Szinte hihetetlen, de tudok szülőkről, akik azt hiszik, veréssel kell nevelni a fél-, egyéves gyermeket. Az ilyennek a teste tele van kék-zöld foltokkal. Ezt mindenáron meg kell akadályozni. Ha elmegyek a családhoz és elbeszélgetek a szülőkkel, sokszor rájövök arra, hogy a gyermeket összerugdosták, agyba-főbe verték, és az ennek következtében kialakult belső vérzés miatt került kórházba.

Nem is lehet veszélytelen egy-egy családlátogatás.

A gyermekeket szívből szeretem, és csakis az ő érdeküket tartom szem előtt. Vannak olyan hibák, amelyeket korrigálni lehet, s olyankor ott a helyem, hogy segítsek, jó tanáccsal lássam el a szülőket.

Elfogadják a tanácsait?

Ha a gyermeken segíteni akarok, először a szülőkön kell segítenem. Néha én is meglepődöm, hogy a szónak van súlya. Vannak szülők, akik hallgatnak a jó szóra – de sajnos olyanok is, akiket nem lehet jó útra téríteni.

Hogyan lehet megmenteni a veszélyeztetett gyermekeket?

Sokukon lehet segíteni. Én nem szeretem a gyermeket intézetben elhelyezni; mindegyiknek joga van a szülőre, és a szülőnek a gyermekére. Csak akkor lehet a gyermeket elvenni a családtól, ha életveszélyben van. Egyébként mindig van valami megoldás. Az a fontos, hogy idejében érkezzem. De néha elkések. Tapasztalataim szerint sokszor azért fizet rá a gyermek, mert a környezetében élők nem figyeltek rá eléggé. Ha idejében közbelépett volna a pedagógus vagy a gyermekorvos, meg tudta volna akadályozni a tragédiát. Mert vannak nagyon súlyos esetek, amikor a gyermek az egészségével, sőt az életével fizet. Gyakran az orvos sem veszi észre, hogy mi történt a páciensével. A felnőtt egyszerűen hazudik, a gyermeket pedig megfélemlítik, nem meri bevallani, milyen körülmények között él. Ha a szülő azt állítja, hogy azért keletkeztek rajta zúzódások, mert leesett a padlásról vagy a bicikliről, a gyermekorvos el is hiszi.

Ön hogyan jön rá, hogy a szülő nem mond igazat?

Minden gyanús balesetnek figyelem a hátterét. Aprólékosan kikérdezem a szülőket, hogyan történt a baleset, és a sokéves tapasztalatok alapján nem nehéz rájönnöm, mi történt valójában. Arra is rá kellett döbbennem, hogy ha egyszer verték, kínozták a gyermeket, ezt legközelebb is meg fogják tenni; tehát az ilyen családokhoz többször ki kell menni.

Vannak olyan esetei, amelyek a szokásosnál többet foglalkoztatják?

Nagyon sok. Szívszorító dolgokról tudnék beszélni. Az egyik családban a hat hónapos pici babát az anya háta mögött verte az apa, s a gyermek agykárosodást szenvedett. A kislány most ötéves – minden évben többször is meglátogatom őket –, az anyja példásan gondoskodik róla. Az apát bíróság elé akartuk állítani, de külföldre szökött. Nagyon szomorú dolog, amikor az ilyen embert nem éri utol az igazságszolgáltatás, hiszen az újabb házasságaiban valószínűleg ugyanezt csinálja.

Az előbb egy vastag botot és egy kábeldarabot vett elő.

Ezek a tárgyak egy ötéves kislány szomorú sorsáról vallanak. Ezekkel szokták őt büntetni. Az intenzív osztályra került, és hónapokig küzdöttek az életéért. Az anya élettársa részegen órák hosszat kínozta, ütötte-verte, rugdosta, falhoz vágta. Egész életében nyomorék lesz. Mindkét szemére megvakult, és tolókocsira szorul. Egyébként amikor a gyermeknek javul az állapota, és már a pszichológus foglalkozik vele, különböző tárgyakat mutatunk neki, s a már négy-öt évesek felismerik a szíjat vagy a láncot, amelylyel a szülő bántalmazta őket. Ha gyermek érdekében tanúvallomást kell tennem, ezeknek a kínzóeszközöknek bizonyító erejük van a bíróság előtt, hiszen a szülő általában tagadja tettét.

Mint mondta, a szakemberek gyakran nem ismerik fel, hogy a gyermeket bántalmazzák, vagy ha felismerik is, kényelemből vagy félelemből hallgatnak. Részesülnek-e valamilyen képzésben, hogy könnyebben megállapíthassák ezt a tényt?

„Nyomozó” útjaim során fel szoktam keresni minden szakembert, aki kapcsolatba kerülhetett a gyermekkel. ĺgy kellett rádöbbennem, hogy a körzeti gyermekorvos, a kórházi gyermekorvos, az óvónő, a tanítónő, a pszichológus nemigen működnek együtt. Mivel nem kötelességük, a családokat is nagyon ritkán keresik fel, ezért képtelenek felismerni a gyermek veszélyeztetettségét. Mindenesetre egy-egy nehéz ügyet megoldani nem egyszerű dolog. Sokszor hetekig, hónapokig tartó, szívós munkára van szükség, s bizony nem minden szakember vállalkozik ilyesmire. Fel kell őket készíteni, ezért egy orvos, jogász, pszichológus és jómagam már mintegy húsz járásban előadásokat tartottunk számukra, hogy elkötelezettebben dolgozzanak az ilyen gyermekekért. A kicsiket mindenáron védeni kell, hiszen ők nem tudják megvédeni magukat. Az én küldetésem, hogy felismerjem veszélyeztetettségüket, és olyan stratégiát válasszak, amely életkilátásaikat illetően optimális megoldást eredményez.