Egy test – harminchat lélek

Maurice Béjart-t a táncosai is ünnepelték a budapesti vendégjáték utánOláh Csaba felvételeDe ez már a XXI. század balettje. Ilyet senki mástól nem kapunk, csak tőle. Itt nincs mellébeszélés (mellétáncolás?), pontatlanság, elhibázott mozdulat, itt mindig minden a helyén van. Értelem és érzelem, fájdalom és érzékiség, kín és gyönyör együtt hat. Béjart hipnotikus sugarakat lövell közönségébe. Megbűvöl, elcsábít, megrészegít. Fényt ad az észnek, melegséggel tölti meg a lelket, bizsergést vált ki a testben. Mi meg csak nézzük, mi történik itt, kérem szépen? Ha ez is tánc, akkor mit láttunk eddig? Vagy ezt nevezik misztériumjátéknak? Ez már a teljes kábulat? A szellemi extázis? A lelki orgazmus? Mindez együtt, és még az is önmagával szorozva. Ez nemcsak élet- és emberismeret. Ez humor és bölcsesség. (Ön)kritika és (ön)irónia. Hetero- és homoerotika. Minden, ami az élet. A „minden” esszenciája. Csupa szépség, csupa varázs, csupa derű. És bölcsesség, emberi nagyság, tisztánlátás. Egy fényes elme páratlan ereje.

Maurice Béjart január elsején ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Ha színpadra lép (a Tangóban ő maga is megjelenik), ötven év súlyától képes megszabadulni. Huszonéves táncosai körében ő a guru, feketébe öltözve a tánc ördöge. Ha nem mozdul, már akkor is beszél minden porcikája. De ha elindul a karja, fénycsóvákat rajzol a levegőbe. Marseille-ben született, ott tanult az operaház iskolájában, majd Párizsban és Londonban folytatta tanulmányait. Táncosként 1945-ben debütált Vichyben, koreográfusként hat-hét évvel később, Stockholmban. 1953-ban már a Ballet de l’Étoile művészeti igazgatója, és elkészíti a Szimfónia egy magányos emberért című koreográfiáját. A Bolerót, a Tűzmadarat, a Bhaktit, a Nizsinszkijt és a Diboukot már Brüsszelben hozza létre, a XX. Század Balettjében. Ugyanott, 1970-ben megalapítja a Mudra iskolát, majd tanintézményt létesít Dakarban és Lausanne-ban. Mai (harminctagú) csapata Svájcban állt össze, ott az együttes székhelye.

Díszletet ritkán használ. Leggyakrabban a fekete körfüggöny hatására épít. Jelmezei egyszerűségükkel, finom vonalaikkal fogják meg a nézőt. Tánc az életért című koreográfiájához, amely már a tévénézőkhöz is eljutott, Gianni Versace tervezett nemesen szép kosztümöket. A Budapesten előadott öt alkotás jelmezei Henri Davila tehetségét tükrözték. Davila egyszerűen és elegánsan öltözteti a táncosokat, de úgy, hogy közben látni engedi testük minden szépségét. Akkor is mutat, ha takar. Kosztümei a táncos bőrévé válnak, ahol pedig szabadon hagyják a testet, ott már a tekintet öltöztet.

A tekintet pedig egyetlen pillanatig sem pihen. Béjart táncosai a fizikai szépség, a nemes elegancia, a színpadi tökély hordozói. Tudásuk csiszolt, képzettségük tiszta, táncnyelvük hibátlan. Klasszikusbalett-felkészültségükkel még a tangót is remekül adják. A Faust tangót ráadásul két, az Arkangyalok tangóját három férfi táncolja. Fújolnak magukban a sznobok, mert ők bizony kikérik maguknak, de Béjart azoknak üzen, akik a gyönyörűségtől tombolnak. És láthatóan-hallhatóan ők vannak többen. Alban Berget Elton Johnnal házasítja. Ugyanaz a koreográfia, ugyanazok a mozdulatok, csak éppen kétféle zenére. Kísérlet? Provokáció? Vagy a kettő együtt, hogy érezzük: ezt is lehet, így is szabad. A londoni szimfonikusok összeolvasztása napjaink egyik legnépszerűbb slágergyárosával. A zene mint olvasztóelem. A tánc mint a test himnusza.

Két pas de deux a régebbi kínálatból: Juan y Terese és a Le Teck. Az előbbiben: két csavargó Szent János és Szent Teréz bőrében, a XVII. századi Spanyolországban. Picarosok a vallás béklyóival és szabadon, az érzékek birodalmában. Az utóbbiban: satuba kerül a nő, kacagva távozik a férfi. A magyar származású Marta Pan fából faragott szobra mint lelki kaloda. Fölény és irónia tömör megfogalmazásban.

És a csúcs: a Brüsszelben, 1961-ben bemutatott Bolero. „Egy keleti és nem spanyol eredetű dallam fáradhatatlanul önmaga köré fonódik, s a hangerő fokozásával tovább gördül, mígnem végül teljesen bekebelezi, felőrli a hangzásteret és magát a dallamot is” magyarázza Béjart a raveli muzsikát. Zenét így láttatni csak a legnagyobbak tudnak. A Dallamot egyszer férfi, máskor női táncos testéből halljuk. A ritmust harminchat táncos „hangosítja fel”, derékig mezítelenül. A Dallam a vágy eleven tárgya. A Ritmus maga a kielégülésre váró test. De egy test: harminchat lélek. Legalábbis Béjart színpadán.

A Vágy egy kör alakú vörös (Béjart szerint: Japánban honos piros) asztal tetején kísért. Az asztal körül U alakban háromszor tizenkét férfi vörös (piros) székeken. 1961-ben a fiúk csíkos trikóban, nyakukban kis kendővel táncoltak, tizennyolc évvel később, amikor a felejthetetlen Jorge Donn áll az asztalon, már fehér trikó és fekete nadrág a jelmezük, 2002-ben azonban eltűnik a trikó, hogy anélkül égessen a test. Michelangelo félmeztelen szobrai hátradöntött törzzsel. Egyazon lépéskombináció harminchatféle pszichével. A harminchetedik: maga a beteljesülés. A kielégített Vágy.

Huszonéves nyírfák között egy hetvenöt esztendős óriás platán. A szőke loboncos Julien Favreau, a mulatt Carvalho de Lima, a sötét hajú Gil Roman és a többi remek táncos társaságában az örök vándor, a fekete mágus: Maurice Béjart. Ha megszólal, mindenki elhallgat. Ha lemegy a színpadról, minden mozdulat róla beszél. Az ő szelleméről, az ő stílusáról, az ő érzelmeiről.