Egy szerethető fazon

Óvakodom a szuperlatívu-szoktól, de ezúttal muszáj a fergeteges jelzőt használnom az ír folk-rocker, Glen Hansard pozsonyi koncertjére. Nála lelkesebb, odaadóbb és szerethetőbb zenészt ugyanis rég láttam.

A Régi vásárcsarnok szinte teljesen megtelt, főleg huszonévesekkel. Fogalmam sem volt, hogy ennyien szeretik nálunk ezt a 45 éves dalszerző-énekest, aki se nem jóképű, se nem lakossági tömegzenét csinál. Bár tőlünk nyugatabbra igazi sztárnak számít, Írországban pedig abszolút ikon –, főleg a The Frames élén végzett áldásos tevékenységnek köszönhetően – de abban az országban, ahol Dr. Alban 2016-ban telt házat tud csinálni (az eddigi jegyeladások alapján ez várható), az ember óvatos a becslésekkel.

Glen Hansard 2007-ben a Once (Egyszer) című független filmbenegy dublini utcazenészt játszott, aki találkozik egy cseh bevándorló virágáruslánnyal. Közösen írnak néhány dalt, szerelem szövődik köztük, amelyet a férfi feláldoz a londoni zenei karrier reményében. Tényleg ketten írták a dalokat a lányt alakító Markéta Irglovával, és a forgatás végére tényleg egymásba habarodtak. Nagy meglepetésükre a Once világsiker lett, a Rolling Stone magazin egyenesen azt írta róla, hogy egy egész generáció kordokumentuma. A főcímdal (Falling Slowly) megkapta a legjobb betétdal Oscar-díját, ők ketten pedig híresek lettek.

Útjaik azóta elváltak, de Hansard annyira jó fej, hogy idei európai turnéjára elhívta Markétát, aki jelenleg Izlandon él férjével és két gyermekével. Ő kapta az első negyven percet. Egy szál zongoránál ülve fenntartani a figyelmet nem könnyű, annak ellenére, hogy Markéta dalai szépek, melankólikusak. De egy idő után kissé egyformának tűntek. Egy klubba jobban passzolnak, mint egy csarnokba. Viszont tudtuk, hogy ők ketten hamarosan eléneklik az Oscar-díjas slágert. A Falling Slowly végül csak a ráadás-blokkban hangzott el, de ne szaladjunk ennyire előre.

Hansard tavalyi szólóalbuma Grammy-jelölést kapott, teljesen megérdemelten. Nívós, intelligens, változatos nagylemez a Didn't He Ramble, bluesos, gospelles, rockos, sőt countrys hatásokkal. Mindből csak annyit használt, amennyi jól áll neki. Tíztagú zenekarral érkezett, voltak vonósok, fúvósok, buzuki, nagybőgő, teljes összhangban, mégsem egy hideg, profi gépezet érzetét keltve. A zenészek nem nyomták el a főszereplőt, egy intésre vettek vissza a hangerőből, ha halkabb rész következett, de „zúzni” is tudtak. A lemezekhez képest egyébként meglehetősen sok volt a zúzás, amit Hansard imád, elég egy pillantást vetni szétkopott hangszereire. Azt a legendás akusztikus Takamine gitárt is láthattuk, amelynek testén két jókora lyuk tátong. Amikor Tokióban koncertezett, a japán gyártó cég meg akarta ajándékozni egy új darabbal, de Hansard nem fogadta el, mondván, hogy nagyon a szívéhez nőtt a régi.

Ezen a turnén a Didn't He Ramble dalain van a hangsúly, de azért a múltban is kalandoztunk, egészen Hansard gyermekkoráig, aki elmesélte, hogy 1984-ben, amikor Írországban nagy volt a munkanélküliség, a családból egyedül ő vitt haza naponta pénzt. Tizennégy évesen kezdett zenélni az utcán, és büszke volt rá, hogy ő tartja el a szüleit. Ennek elmékére előadta Van Morrisontól az Astral Weekst, amellyel a dublini utcákon nagy sikert aratott. A számok közt sztorizott, nem időhúzásból, hanem mert ott és akkor eszébe jutott egy s más. Ezt a hegedűs lányok kuncogásából lehetett tudni – nekik is új volt, amit a főnöktől hallottak a Maroon 5 énekeséről vagy az Éhezők viadaláról, amiben Hansard egyik dala is elhangzik. „Felhívtak, hogy tetszik nekik, megvennék, de Avril Lavigne fogja énekelni. Mondtam, hogy én is el tudnám énekelni. Az volt a válasz, hogy ebbe a filmbe nevek kellenek.”

A koncert két és fél órás volt, két ráadásblokkal, az elsőben a várva várt Falling Slowlyval. A nézőtéren összekapaszkodtak a párok, világítottak a mobilok, meg is lehet nézni a YouTube-on a koncertvideókat. (Sőt majdnem ötven percet a koncertből, bár elég gyatra minőségben.)

A végén Hansard jól meglepte a népet: két zenész társaságában zendített rá a terem hátsó részében, egy kis pódiumon. És úgy örült az őrjöngésnek, mintha először játszana közönség előtt. Tetszett neki, hogy alig akarják leengedni a színpadról, és a számok alatt szépeket kiabálnak be. Szóval nem mindennapi fazon és hatalmas tehetség. Nem bántam meg, hogy Stanley Clarke helyett az ő koncertjét választottam március 7-én.