Egy szakítás és egy új szerelem

Kassai zenész családban született, édesapja Jakab Zoltán, a környék egyik legismertebb jazz-zongoristája, ezért nem volt kérdés, hogy ő is zenélni fog. Mivel kiskorában asztmás tünetek jelentkeztek nála, egy orvos javaslatára fúvós hangszert választott, hogy ezzel is erősítse a tüdejét. Előbb a furulya, majd a fuvola szolgált „terápiás eszközként”, és ez utóbbi győzött: Tünde 13 évesen már a Szlovák Filharmonikus Zenekarral lépett fel. Két évvel később pedig már Bécsben tanulta a hangszer kunsztjait, ahol 2011-ben a Musicverin Aranytermében a legendás szoprán, Renate Holm mellett lépett színpadra. Vörös diplomával végzett az ottani zeneakadémián, különböző zenekarokkal turnézott Európában és Ázsiában, aztán egyszer csak otthagyta az egészet.

Ha valaki kivívja a komolyzenei szakma elimerését, gyakorlatilag kényelmes, stresszmentes évek várnak rá egy nagyzenekarban vagy egy kamaraformációban. Mások intézik a fellépéseit, neki csak gyakorolnia kell...

Mások műveit... Miközben talán neki is vannak saját ötletei, szerzeményei a fiók mélyén. Én teljes erőbedobással és lelkesedéssel tanultam fuvolázni, egy kivételes tanárnőm volt, akire minden szempontból felnéztem. De emellett mindig is imádtam az igényes popzenét, csodáltam az összes nagy énekesnőt Whitney Houstontól Mariah Carey-ig. És pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor úgy döntöttem, elegem van a fuvolaművész-karrierből. A rimaszombati kultúrház színpadán álltam gyönyörű ruhában, a méltán híres Peter Valentovič zongoraművész kísért. Egy nehéz darabot játszottam, és remekül sikerült. Mégsem éreztem örömet, hanem inkább azt, hogy nagyon unom az egészet. Mert rádöbbentem, hogy innentől nem igazán jöhet semmilyen fordulat. Technikailag már sokat tudtam, az érzelmeimet viszont csak mások szerzeményein keresztül fejezhettem ki, azt is legtöbbször a karmester elképzelése szerint. Amikor például megírtam az első kis kamaraművemet fuvolára és gitárra, nem tudtam, jó-e vagy sem, de belegondoltam, hogy ebből csak ez az egy létezik a világon, míg mondjuk egy Prokofjev-darabot százan százféleképpen adtak már elő. Közben gyűltek a fiókomban a popdalok, de tudtam, hogy ezt a legtöbb komolyzenész alantas tevékenységnek tekinti, úgyhogy sokáig hallgattam róla. Viszont egyre határozattabban éreztem, hogy énekelni szeretnék. Mégpedig a saját dalaimat. Akkor már régóta Ausztriában éltem, férjhez mentem, úgy éreztem, megtaláltam az új otthonomat. Elkezdtem énektanárnőhöz járni, hogy kiderüljön, milyen a hangom. A mai napig járok hozzá, és nagyon hálás vagyok neki, mert ő volt az első, aki biztatott, hogy érdemes folytatnom.

A tavaly ősszel megjelent első albumod szerintem olyan profi, mintha már legalább a harmadik lenne.

Ez tulajdonképpen tényleg a harmadik albumom. Az első kettőt ugyanis nem hagytam megjelentetni. A producerek sajnos a saját elképzeléseiket akarták megvalósítani, egyáltalán nem figyeltek arra, amit én szeretnék. Az énektanárnőm javasolta, hogy kopogtassak Thomas Mora producernél, mert szerinte ő az én emberem. Sokáig nem mertem felkeresni, mivel úgy gondoltam, túl nagy név ő nekem. Aztán mégis összeszedtem a bátorságot. Thomas a bécsi zeneakadémián is tanít, igazi szaktekintélynek számít. Tárt karokkal fogadott, és azt mondta, verbuvál nekem egy zenekart a lemezre és a koncertekre. Azt hittem, a diákjaiból rakja össze a csapatot, de kiderült, hogy zenetanár kollégáira gondolt. Vagyis, ha úgy tetszik, Ausztria legjobb zenészeivel találtam magam egy stúdióban, akik mind kíváncsiak voltak az én hangszerelési elképzeléseimre. 

Mi volt a legnehezebb a pályamódosítás során?

Az, hogy elfogadtassam a környezetemmel a döntésemet. Igaz, hogy néhány dalba beleépítettem egy-egy fuvolaszólót, de lényegében szakítottam a hangszerrel, amellyel kiskorom óta intenzíven foglalkoztam. Az igazat megvallva teljes szakítást terveztem, aztán a producer javaslatára mégis használtam itt-ott – mert szerinte ez egy olyan kuriózumszámba menő tudás, amelyet kár lenne nem kihasználni. A kassai rokonaim és ismerőseim viszont eleinte nem igazán tudták mire vélni ezt a markáns műfajváltást. Sokan a mai napig nem értik, miért nyergeltem át a popzenére. Kérdezgetik, hogy mit csinálok, és amikor mondom, hogy a saját dalaimat éneklem, lenézően grimaszoltak. De ezt a folyamatot már nem tudtam megállítani, mert nagyon élveztem az alkotást. Szerintem az éneklés sokkal nehezebb, mint a hangszeres játék. Méghozzá azért, mert ilyenkor nincs semmilyen köztes kapaszkodó. Az ember hangszálai válnak hangszerré. Ehhez hatalmas bátorság kell.

Hogyan születnek a dalok? Gondolom, előbb a melódia van kész a fejedben.

Nem. Általában egy-egy konkrtét téma kezd el foglalkoztatni, amelyet szeretnék szavakba önteni. Ezekhez az angol nyelvű dalszövegekhez keresek megfelelő dallamokat. Az esetek túlnyomó többségében így születnek a szerzemények, de persze nem mindig. Vagyis az én dalaim amolyan történetmesélős dalok. A saját életemről szólnak, vagy a hozzám legközelebb állók életéről. Számomra a szöveg ugyanannyira fontos, mint a dallam.  

Mennyire nehéz vagy könnyű külföldiként érvényesülni az osztrák popzenei piacon?

Ahhoz képest, hogy a mai napig nincs mögöttem egy profi csapat, vagyis pár barátra, ismerősre számíthatok, szerintem elég sokat elértem már a pályán. Bár talán hátránynak számít, hogy nem tekintem üzletnek ezt a fajta munkát. És nem teszek engedményeket, azt éneklem, ami nekem tetszik. És imádom minden pillanatát ennek a munkafolyamatnak. Volt már néhány jelentős sikerem, a legpozitívabb élmény talán akkor ért, amikor bekerültem egy titkos koncertprogramba, amely nagyon népszerű Ausztriában. A dolog lényege, hogy a koncert iránt érdeklődők jóval azelőtt vesznek jegyet, hogy megtudnák, mely helyszínen lesz a rendezvény, és az utolsó pillanatig nem sejtik, ki lép fel az adott koncerten. A szervező cég neve már önmagában garancia, vagyis a közönség tudja, hogy nem az utcáról hívnak majd be néhány kalapozó zenészt. Mégis komoly nyitottságot kíván tőlük, hogy elmenjenek egy rendezvényre, amelyen nem tudni, kik lépnek fel. Érdekes módon ez volt az egyik legjobb koncertélményem az eddigiek során.

Mit szeretnél elérni belátható időn belül? Vagyis ha mondjuk öt év múlva ismét találkozunk, miről szeretnél beszámolni?

Bevallom, hogy nagyon szeretnék minél többet fellépni Szlovákiában. Akár azokon a helyeken is, ahol annak idején fuvolaművészként már megfordultam, és ahol máig némi fennartással kezelik a popénekesnő Tündét. Szeretném bebizonyítani, hogy a könnyűzene is lehet ugyanolyan értékes, mint a komolyzene, ha jól csinálják. Sőt, szerintem a hallgatóság is fesztelenebbül érzi magát egy popkoncerten, mint egy klasszikus zenei hangversenyen, ahol csendben kell ülni, és tilos tapsolni a tételek között. Én azt szeretem, amikor a nézők spontán táncra perdülnek, ha úgy érzik.

Jakab Tünde legújabb dala, a Home holnap 18 órakor debütál a Rádio_FM-en.