Egy sarkkutató feljegyzései

Vagy inkább: egy taoista sarkkutató feljegyzései. Hát ez meg mi, kérdezhetik; norvég írót sarkkutatónak nevezni még hagyján, de taoistának? Pedig a taoisták vallották azt, hogy a világ megismeréséhez nem kell kilépni az ajtón, önmagunkban is megtalálunk mindent, s Kjell Askildsen novellahősei is csak a legritkább esetben kerülnek interakcióba a külvilággal. Csak a legritkább esetben hagyják el otthonukat, mondhatnánk, ha lenne otthonuk. De nincs. Számukra az otthonosságot éppen az otthontalanság érzete jelenti.

Ők a Lao-ce féle „nem-cselekvés” nagymesterei: nem hajszolnak semmiféle célokat, nem lepődnek meg semmin, nincs mondanivalójuk, s egyáltalán: nincs semmi közük a világhoz. Askildsent Beckett tanítványának tartják, talán ezért is ragasztották rá a „pesszimista író” címkét. Pedig nem pesszimista, csak érzelemmentes. Olyannyira érzelemmentes, hogy a novellái alapmodalitását jelentő közöny néha valóban ijesztő. Nyitómondatai is Camus kisregényére rímelnek. „Meleg augusztusi nap volt, a feleségemet éppen akkor temették, feküdtem az árnyékban, és bámultam a sápadtkék eget.” (Végtelen, puszta táj) „Míg élt a feleségem, sokszor gondoltam arra, hogy ha meghal, több hely jut majd nekem.” (Carl)

Askildsen, a skandináv minimalista próza nagymestere, szenvtelen hangú krónikás. Egyszerű, lecsupaszított nyelven ábrázolja a premier plánba állított mikrovilágokat: egy idősödő férfinak az tölti ki a napjait, hogy odaül az ablak elé („talán adódik valami, amire érdemes odafigyelni, bár ez kevéssé valószínű; az utolsó efféle esemény három vagy négy évvel ezelőtt történt”), és a két ablaktábla közé rekedt legyeket figyeli. (Eljött hozzátok Jézus)

A Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára című ciklus narrátora is hűvös, regisztráló hangnemben számol be egy aggastyán „kalandjairól”, például arról, amikor több hónapnyi passzív vegetálás után úgy dönt, körbejárja a háztömböt („világot lát”). Odakint találkozik egy régi barátjával, de csak állnak ott, nézik egymást, zavartan bólogatnak, és artikulációképtelen zombikként olyasmiket vakognak maguk elé, hogy „az élet megköveteli a maga jussát” stb. Végül mentőötletként egyikük megjegyzi, hogy most már mennie kell, mert odatette főni a krumplit. „Na igen, a krumpli”, mondják, és hazacsoszognak, a főhős pedig így summáz: „Atyavilág, micsoda eseménydús nap volt!”

„Ebben a hangos szavakkal teli világunkban Askildsen visszaadja a csendet az embereknek” – írták róla méltatói. Novelláit olvasva olyasmit érzünk, mint Roald Amundsen norvég sarkkutató, aki a horizont nélküli, hófödte Antarktiszt megpillantva így szólt: Soha nem láttam még csodálatosabb tájat!

(Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák. Fordította: Pap Vera-Ágnes. Noran, Budapest, 2004, 120 oldal)

Kjell Askildsen (1929) norvég író az 1983-ban megjelent – s azóta a világ számos nyelvére lefordított – Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára c. elbeszéléskötetével robbant be az irodalmi köztudatba. „Nem foglalkozom idillikus helyzetekkel. Az idill irodalmi szempontból érdektelen” – mondta egy interjújában. 1992-ben kapta meg a legrangosabb skandináv irodalmi elismerést, az Északi Irodalmi Díjat.