Egy rendhagyó osztály rendhagyó érettségi találkozója

Le merem írni: mi, 48-asok fél szóból is megértjük egymást. Sőt, mi több: egy-egy szemvillanásból is. Legalábbis azok, akik 1966-ban a Duna utcai – akkori – középiskolában koptattuk a padokat. Amikor fellebbentem a múlt sok mindent jótékonyan befedő fátyolát, egy csapat értelmes és lázadó, tudásra éhes, ám nagyon akaratos, eleven fiatalt látok. Akik szemrebbenés nélkül ellógtak az unalmas és feleslegesnek tartott műhelymunkáról, viszont az órákon olyan keresztkérdéseket tettek fel a tanároknak, hogy akadtak, akik beleizzadtak a válaszadásba. Abban a politikai helyzetben szerencsénk volt, hogy akadtak pedagógusaink, akik nem csak az előírt tananyagot sujkolták belénk. Akik halkan bár, de beszéltek az anyanyelv megtartásának szükségéről éppúgy, mint a társadalom torzulásairól, a tudás értékéről. És mégsem csak a tudás, és annak áhítása volt az a többlet, amit az iskolából magunkkal vittünk a nagybetűs életbe! Az alma mater többet, tartást adott. Persze a világból mindig csúfot űző tiniként ennek értelmét nem fogtuk fel, ám később, felnőttként sokunknak kapaszkodót jelentett. Rádöbbentünk, hogy ennek a tartásnak köszönhetően maradtunk talpon akkor is, amikor nem kényeztetett a sors. Ezért válhatott valóra az, amit az iskolától búcsúzva nevünkben is megígért az osztályelnökünk: „...elkötelezzük magunkat, hogy nem esünk el, nem válunk a társadalom eltűrt, jelentéktelen tagjaivá. Nem hagyjuk magunkat sodorni az árral...“

Néhány nappal ezelőtt erre emlékeztünk a rendhagyó osztály rendhagyó érettségi találkozóján. Bár nem ültünk kerek évfordulót, tizenegy éves kihagyás után a 36-ra került sor, a viszontlátás örömétől, vagy a szemünket borító könnyfátyoltól nem a mostani, hanem valamikori önmagunkat láttuk. A 39 fős osztályból 26-an ültünk a kissé kopottas padokba, hárman, fájdalom, már soha nem lépik át az osztály küszöbét, s szeretett (bár ahogy az lenni szokott, olykor szidott) osztályfőnökünk is egy égi osztályban hangsúlyozza azt, amit egykor nekünk mondott: szeressétek anyanyelveteket, szüleiteket s egymást, bárhová sodor is az élet. Mintha 1966-ban érezte volna, lesznek, akiket jó vagy rossz sorsuk más országokba, földrészekre vet. De Kanadába, Új-Zélandra, Németországba vándorolt osztálytársak is életjelt adtak magukról, hogy velünk legyenek... Elhunyt osztályfőnökünk helyett a volt igazgatónk, Janda Iván tartotta az osztályfőnöki órát, látható örömmel és büszkeséggel hallgatta a beszámolókat pályánk alakulásáról, gyerekeink boldogulásáról, unokáink számáról. Mivel anno a rendhagyó osztálynak mindig is rendhagyó igényei voltak, vallatóra fogtuk meghívott tanárainkat is. Akik, mai szóval élve „hozták formájukat”. Őszintén feltárták lelkük legrejtettebb zugát is, mert talán érezték, továbbra sincsenek közöttünk pedagógusokat és diákokat elválasztó gátak. Mi tagadás, nem akadt senki, akinek a fájdalmasan-édes emlékezés ne dobogtatta volna meg a szívét hevesebben.

Amikor úgy, mint 36 évvel ezelőtt, kitódultunk az iskola kapuján, és tanáraink fegyelemre intettek, újra időutazást tettünk. 1966. május 30-án 39 ünneplőbe öltözött harmadikos a Ballag már a vén diákkal, A Gaudeamus Igiturral és az Elmegyek, elmegyekkel az ajkán végigvonul a városon, a csapat megáll a Mihály-kapu alatti könyvesbolt kirakatába helyezett tabló előtt, majd a színház előtti Ganymédesz-kútnál teli torokból lelkesen énekli az ősi magyar diáknótákat, meghatódva, a felnőttkor küszöbén, egymásba kapaszkodva, a többségi szlovák lakosok legnagyobb döbbenetére...

Harminchat év után mégsem a jelentős tiszteket, felelős pozíciókat betöltő, komoly felnőttek, szülők és nagyszülők, hanem egy rendhagyó osztály rendhagyó diákjai járták végig az ismerős utat. Miközben éreztük, hogy a túlvilágra költözöttek és a határokon túliak is velünk vannak. A szívünkben.