Egy pozsonyi nő, aki jobban ír finnül, mint a finn írók többsége

Finnországban évente 13–14 ezer könyv jelenik meg, ebből 4500 új regény. Gondolom, ekkora kínálatban nehéz dolga van egy pályakezdő írónak.

Az én történetem valamelyest rendhagyó. Amióta az eszemet tudom, írtam. Akkor is saját meséket vetettem papírra, amikor még csak a nagy nyomtatott betűket ismertem. Amikor Finnországba költöztem és otthon maradtam a gyerekemmel, megláttam egy újságban egy pályázati felhívást, amely nem finn anyanyelvű íróknak szólt. Jelentkeztem, és nagy meglepetésemre második helyezett lettem. Ez hatalmas lehetőség volt a számomra, mert megismertem egy jó kiadót, és próba-szerencse alapon megkérdeztem, érdekelné-e őket egy hosszabb regény is. Igent mondtak. Úgyhogy nekiláttam egy régóta dédelgetett tervem megvalósításának, így született a 27 című könyv. Azért tartom magam szerencsésnek, mert a pályázat nélkül soha nem mertem volna besétálni egy könyvkiadóba. Aztán már könnyű dolgom volt, Helsinkiben ugyanis hosszú távra terveznek a kiadók, minőségi írókat keresnek, és ha valakiben látnak fantáziát, akkor a további könyveit is ők akarják kiadni. Az sem zavarja őket, ha egy-egy regény megírása hosszabb időt vesz igénybe.

Mit jelent ez a hosszabb idő, és miből él az író ezalatt?

A finn állam, illetve az ottani intézmények, alapítványok a szlovákiai viszonyokhoz képest igencsak bőkezűen gondoskodnak az írókról. Tudják, hogy ez komoly munka, amelyet nem lehet éjszakánként, egy hivatalnoki, tanári vagy bármilyen más munkaviszony mellett, napi két-három lopott órában művelni. Különböző juttatások, ösztöndíjak léteznek, amelyekre vagy a kiadó, vagy maga a szerző pályázhat. Az elején azt mondták nekem, hogy az úgynevezett türelmi idő hét év , azaz ennyi idő alatt mindenképp le kell tenni valamit az asztalra, különben többé nem kapok semmilyen anyagi juttatást. Ez a feltétel sincs szigorúan lefektetve, inkább afféle hallgatólagos szabály, amelyet mindenki a saját érdekében igyekszik betartani, hogy ne tekintsék élősködőnek.

A 27, avagy halál teszi a művészt érdekes szerkezetű regény, az egyik szála a 27 éves Angie naplója, aki a pancser művész archetípusa. Úgy gondolja, egy éve van, hogy valami nagyot alkosson, mert 28 évesen legendaként akar meghalni. Nem tudja, miként kezdjen hozzá, csak abban biztos, hogy követni akarja az általa imádott rocksztárok életútját. Egyetemistaként Prágában lézeng, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve a finnországi tóvidékre költözik, egy ökotudatos, háromgyerekes családhoz. Mennyire önéletrajzi ez a figura?

Inkább önparódiának nevezném, bár az igaz, hogy 27 évesen én is elkezdtem naplót vezetni, és az első fejezet egy része ebből a naplóból származik, amit aztán pár hét után abbahagytam. Szóval Angie nem én vagyok, de a karakter valahol ott van bennem, illetve körülöttem. Tizenévesen én is Doorst, Janis Joplint, Nirvanát hallgattam, és hasonló érdeklődésűekkel barátkoztam. Mindannyian híresek akartunk lenni, és úgy gondoltuk, az ember 22 éves korában van a csúcson szellemileg. Ha addig nem sikerül megváltania a világot, megvalósítania az álmait, akkor később már nincs esélye. És számunkra akkor egy 27 éves ember már öregnek számított, tehát úgy gondoltuk, ennyi idősen meghalni nem is korai. Aztán persze mindez megváltozott, 25 éves korunkra a társaság tagjai közül többen közgazdászok, ügyvédek, menedzserek lettek vagy multicégeknél dolgoztak informatikusként.

Vagyis betagozódtak abba a társadalomba, amely ellen tíz évvel azelőtt még lázadtak.

Pontosan. A lányok közül pedig sokan anyák lettek addigra, ők a gyereknevelést tartották fő feladatuknak, abban találták meg a boldogságot. Ez merőben ellentmondott annak, amit 14 évesen a pozsonyi Grassalkovich-palota kertjében ücsörögve, borozgatva, gitározva képzeltünk az életről. Az 1994-ben elhunyt Kurt Cobain ugyanolyan idol volt számunkra, mint Jim Morrison vagy Jimi Hendrix. És nem lehetett nem észrevenni, hogy valamennyien 27 évesen haltak meg, és a haláluk által váltak legendává. Ez a dolog a mi fantáziánkat is izgatta, nem csak az újságírókét, akik kitalálták a „27-esek klubja” címkét, misztifikálva ezt az életkort. Mi a popkultúra gyermekei vagyunk, ezért fontos nekünk ez a szám, de persze nyilván össze lehetne állítani egy listát a negyven- vagy ötvenévesen elhunyt művészekből is. Mindenesetre ma már tudom, hogy őrültség volt egy számra alapozni a siker és a boldogság keresését.

A regény felkerült a Finlandia irodalmi díjra jelölt művek szűkebb listájára, és tudtommal csak azért nem lett az év finn regénye, mert ön nem finn állampolgár.

Hát igen, ilyesmire még nem volt példa a díj történetében. Bevallom, ez az én hibám, egyszerűen nem volt türelmem abszolválni a hosszadalmas hivatali procedúrát. És mivel nem volt ilyen rubrika, nem tudtam hova beírni ezt a tényt. Az előválogatás során senki sem foglalkozott az állampolgárság kérdésével, a legvégén derült csak ki. Rendkívüli módon meglepett, hogy a finn szakma ennyire jól fogadta az első regénypróbálkozásomat. Komoly löketet adott ez a pozitív megítélés. Olyannyira, hogy azóta egy újabb, felnőtteknek szóló regényem is megjelent, írtam két gyerekkönyvet, jelenleg pedig három projekten is dolgozom párhuzamosan, amelyek közül az egyik egy dráma lesz.