Egy magyar portréfotós Rómából

Majdnem azt írtam: szerelmi regényt. De nem azt, csak szerelem is lobog a sorok között, fájó, beteljesült és beteljesületlen, helybeli és országhatárokat átívelő. Történelmi regénynek is mondhatnám a művet, hiszen a 20. század szörnyűségeiről is szól. Világháborúkról, zsidóüldözésről, diktatúráról. Bizonyos fokig még memoárkötet is a könyv, elvégre teljes egészében kibont egy életutat, bemutatva annak fényes és árnyékos oldalát. Kényes kontúrok könyve is a Szigorúan retusált portrék. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, mivel a történet főhőse, Klein Margit fotográfus, aki nemcsak a gépével, a vágyaival is a fényt keresi. Boldog, ha pillanatokra megtalálja, szenved, ha nem, de a reménynek akkor sem fordít hátat.

Mindezt egybevetve lenyűgözően színes, izgalmas, hol megható, hol megdöbbentő Esztergályos Károly munkája. Klein Margitról csupán annyit: szegény körülmények között, Szatmárnémetiben, zsidó családban született 1899-ben. Budapesten tanult fényképezni, mások mellett Székely Aladártól, pályája mégis Olaszországban teljesedett ki. Ott vette fel a jól hangzó Ghitta Carell nevet. Firenzében nyitotta meg első műtermét, ahol az olasz elit egymás kezébe adta a kilincset. Arisztokraták, politikusok, művészek, a szellemi élet elöljárói kérték, hogy örökítse meg őket. Nemsokára az uralkodói család, III. Viktor Emánuel olasz király hivatalos fényképésze lett. Püspökök, érsekek, pápák álltak a kamerája előtt. Lefotózta Benito Mussolinit, Walt Disneyt, Chamberlaine-t, Bethlen Margit grófnőt és Horthy Miklós feleségét. Képeit retusálással tette utolérhetetlenné. Bár az 1938-as faji törvények őt is érintették, kapcsolatainak köszönhetően nem esett bántódása, és a deportálást is elkerülte. A háborús éveket Rómában és Milánóban vészelte át, a hatvanas évek legvégén elhagyta Olaszországot, és stúdiójáról, felszereléséről, gazdag negatívgyűjteményéről lemondva Izraelbe költözött.

„Manapság az embereknek már nincs lelkük – búcsúzott az út előtt. – Én viszont csak a lelkeket tudom fényképezni.” Haifában telepedett le, és egy kibucban érte a halál 1972-ben. „Én nem az arcot fényképezem, hanem azt a valamit, ami előttem lebeg. Ezt a megfoghatatlan lebegést, áttetsző izzást, gondolom, a legnehezebb előhívni.” Ezek is az ő szavai.

Esztergályos Károly pedig nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy előhívja Ghitta Carell és a történet többi szereplőjének „áttetsző izzását”, féltve őrzött titkait, a legváratlanabb pillanatban megnyíló egyéniségét. S ez sikerül is neki. A Ghitta körül feltűnő személyek bőre alá látunk, sorsok, nem akármilyen életutak elevenednek meg előttünk. A Monte Carló-i Nemzetközi Tévéfesztivál többszörös díjazottja (Pillangó, A portugál királylány, Édes Anna) ugyanis jól ír. Mit jól? Nagyszerűen. Szórakoztatóan. Lefegyverzően. Most, hogy már nem forgat, írhat is kedvére, kedvünkre. Van rá ideje. Utolsó filmjét, A szégyent nyolc-kilenc éve forgatta Karinthy Ferenc írásából. Díjat nyert vele az utolsó Játékfilmszemlén. Azóta nem állt kamera mögött. Előtte viszont ült, nívós emlékműsorokban.
„Egy hetvenéves orvosprofesszornak is szólnak, hogy fejezze be. Ezt tudomásul kell venni – mondja cseppet sem keserűen. – Nekem ezt nem mondták így konkrétan, de hiába pályáztam, eredménye nem volt. Nem az én embereim döntenek ebben az ügyben. Befejeztem. Nem számolok új helyzettel. Az a fajta televíziózás, amelyben fikciós játékfilmek készültek, megszűnt, nincs, politikai oldaltól függetlenül. De ez nem is olyan kétségbeejtő. Mögöttem az élet. Színházban is rendeztem az elmúlt években. Nem gyakran, csak néha-néha. De már az is megszűnt mint lehetőség. Sosem voltam színházi rendező. Az is egy brancs, oda is be kell kerülni. Rengeteg most a fiatal rendező. Felkarolják őket, és ez így van rendjén.”

Friss könyvét, a Szigorúan retusált portrékat a véletlenek hozták.

„Mentem a Múzeum körúton, és láttam, hogy a Nemzeti Múzeumban Ghitta Carell-kiállítás van – mondja. – Az utolsó nyitvatartási nap volt. Kisebb kiállítás, három-négy teremben fantasztikus képekkel Mussolinitól XII. Piusig. Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, hogy mi lett volna, ha Rákosi meghívja Ghitta Carellt, hogy a hatvanadik születésnapjára készítsen róla néhány portrét. Ezt aztán meg is írtam, zárt történet lett, megjelent az ÉS-ben. Többet nem is foglalkoztam vele. Ennyi, gondoltam. De az anyag tovább dolgozott bennem. Ghittáról egyébként anyámtól is hallottam, aki 1930-ban, tizenkilenc éves korában hat hónapot töltött Olaszországban, és ismerte őt. Úgy mesélt róla, hogy az megmaradt bennem. Megszereztem egy vékonyka olasz könyvet is Ghitta életéről, és az itthoni kiállítás kapcsán is olvastam róla két-három anyagot. Bizonyos pontok igazak a könyvben, a többi fikció. Az ötvenes évekből családi történeteket őrzök. Édesapám hozzátartozóinak a fele börtönben volt. A nagybátyám, a két nagynéném… tízéves koromban már sok mindent tudtam róluk. Mostanában gyakran eltöprengek azon, mit élhettek meg a szüleim, amikor 1956-ban, tíz évvel a háború után újra le kellett menniük a pincébe…”

A könyv végére érve az olvasó úgy érzi: moziban ült, filmet nézett, méghozzá nem is akármilyet. Esztergályos Károly fejében meg sem fordult a gondolat, hogy próbálkozzon az anyaggal.

„Kicsit drága film lenne – szól szkeptikusan. – Talán, ha a Metro-Goldwyn-Mayer állna mögé…!”
Úgyhogy marad az írás, csak most éppen megakadt. Nem féltem őt. A film, ott fejben, úgyis beindul, aztán forog tovább. Ahogy kell. Ahogy csak ő tudja forgatni. Aztán már csak le kell írni.