Egy magyar műfordító, aki Pozsonyban kezdte elhinni, hogy íróvá válhat

A Visegrádi Alap irodalmi rezidensprogramjának keretében a négy visegrádi országból 8-8 irodalmár tölthet pár hónapot Prágában, Krakkóban, Budapesten vagy Pozsonyban. Miért választotta a szlovák fővárost?

Főleg a közelség miatt, mivel családos ember vagyok, és nem akartam túl messze tölteni a három hónapot. Kamasz koromban többször jártam Pozsonyban úszóversenyeken, ami persze egészen más helyzet volt, de talán közrejátszott a választásnál. Fel is tudtam idézni az akkori érzéseket, hangulatokat, pedig a város rengeteget változott huszonöt év alatt. Az ösztöndíj idején szerveztek nekünk különböző programokat, elutaztunk Kassára egy író-olvasó találkozóra, ahol a fordítóink segítségével bemutatkozhattunk az érdeklődőknek. Az én egyik novellámat direkt erre az alkalomra fordították le szlovákra. De szerencsére nem vitték túlzásba a programokat, úgyhogy azt csinálhattam, amiért jöttem: egész nap írhattam. Publikálási kötelezettségünk sem volt, aminek azért örültem, mert egy regényen kezdtem dolgozni Pozsonyban, és nem szívesen közöltem volna belőle részletet, amíg nincs kész.

Nemrég nyilatkozta, hogy ez alatt az idő alatt hitte el, hogy tényleg íróvá válhat, illetve mindez sokkal tovább tartott volna, ha nem jut el Pozsonyba.

A Holtverseny után elakadtam kicsit. Meglepett a nagy siker, és a könyvvel kapcsolatos, hosszan tartó érdeklődés, aminek persze nagyon örültem. De szerettem volna már pontot tenni ennek a fejezetnek a végére, és továbblépni. Rákaptam az írás ízére, és szerettem volna valami újat alkotni. Ebből a szempontból is pont a legjobbkor jött a pozsonyi ösztöndíj. Az első két hétben egyfolytában írtam. Mindent, ami az eszembe jutott, míg végül ki nem kristályosodtak az új regény alapjai.

Változott az új regény koncepciója a helynek köszönhetően? Mennyire volt inspiratív a város?

Ezt még nem tudom felmérni, de valószínű. Erősen hat rám a környezet, illetve minden, ami történik körülöttem. Akkor is, ha konkrétan nem arról írok. A szállásom például a Kramáre nevű kórházi negyedben volt, ahova ritkán jutnak el turisták, talán nem véletlenül. Mégis a maga módján annyira inspiratív volt számomra ez a szokatlan környezet, hogy sok minden beszivárgott a regénybe az atmoszférából. Az emberek is hatottak rám, sokat beszélgettünk a lengyel írókollégával, és sok helyi magyarral is barátságot kötöttem. Az előző ösztöndíjasok ajánlottak nekem egy belvárosi kocsmát, ahol mindig találni Pozsonyban dolgozó vagy tanuló magyarokat, akikkel lehet pár szót váltani.

Egy sikeres első regény nagy teher is lehet, mert most nyilván olyan remekművet várnak öntől, ami nem hasonlít a Holtversenyre...

Az biztos, hogy valami teljesen mást szeretnék letenni az asztalra. Az első könyvem kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évig készült, ezért első körben el kellett szakadnom a nyelvezetétől, a világától. Rájöttem, hogy többé-kevésbé Pozsonyban is ugyanazt a vonalat folytattam, ismételtem magam. Ezért később félre is tettem ezeket a fejezeteket. Vagyis az lesz majd a harmadik regényem, ha minden jól megy. A másodikhoz egy tavalyi felkérés adta az ihletet. Alternatív 1956-os novellákból készült egy antológia, amelyben azzal a gondolattal játszottak el a szerzők, hogy mi lett volna, ha másképp alakulnak az események. Oda írtam egy poszt-apokaliptikus történetet, amelyben az amerikaiak beavatkoznak, ezért a magyar forradalom totális háborúba torkollik. Már akkor éreztem, hogy sokkal több van ebben a témában, mint amennyit egy novellányi terjedelemben meg tudtam írni. Megkérdeztem a kötet szerkesztőjét, Cserna-Szabó Andrást, lenne-e kifogásuk ellene, ha folytatnám ezt a történetet. Fél év alatt sikerült is megírnom az első változatot, ami a normál tempómhoz viszonyítva már-már fénysebesség. Néha érzem ezt a második-regény-terhet, néha nem, mindenesetre az a tétnélküliség, amellyel az első regényemen dolgozhattam, már a múlté. Az új könyv minden valószínűség szerint meg fog jelenni, és biztosan lesznek olvasói is. Ez elég fura érzés.

Műfordítással foglalkozik még?

Mostanában már csak elvétve. Mióta elkezdtem rendszeresen írni, kinyílt előttem egy másik világ, ami végtelenül felszabadító érzés. Elég sokat fordítottam, és sem a szövegnek, sem az embernek nem tesz jót, ha favágássá válik a munka. Nagyon tisztelem azokat a veterán műfordítókat, akik negyven-ötven éve végzik ezt a kőkemény munkát, magas színvonalon. Nekik köszönhetően ismerhettek meg a magyar olvasók rengeteg fontos szerzőt. Nemrég olvastam az ÉS-ben egy méltató kritikát Jonathan Franzen regényeiről, amelyek egyetlen ember, Bart István tolmácsolásában jelentek meg magyarul. Több ezer oldalról beszélünk, ami embertelen sok munka.

Szerintem kivédhetetlen, hogy az írót befolyásolják azok a szövegek, amelyeket fordít.

Ez pontosan így van. Amikor írok, csak angolul olvasok. A magyar szövegek nagyon bezavarnak. Például Esterházyt is csak akkor tudok olvasni, ha épp nem dolgozom saját szövegen, különben önkéntelenül elkezdem a stílusát imitálni, ami a legjobb esetben is csak silány paródiákat eredményez. De ez, gondolom, valamennyi művészeti ágra érvényes. Épp a múltkor beszélgettem egy festő barátommal, aki egy kiállításról hazaérve azon kapta magát, hogy utánozza, amit látott. Ki kellett pihennie az élményt, mielőtt újra festeni tudott.