Egy közös nyelv megtalálása

* Hogyan fogadod a díjakat, amelyekkel a munkádat elismerik? Különösképpen annak örülök, hogy egy olyan tudományterület nyer ezzel létjogosultságot a köztudatban, és kerül valamelyest a figyelem látószögébe, amely nem annyira populáris: a neolatin irodalom kutatása. Mind a két, tudományos igénnyel írt munkám ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, vagyis az itáliai és a magyarországi humanizmus kapcsolataival, kapcsolatrendszereivel. Most, hogy az egyesülő Európában a közös örökségre irányul a figyelem, nemzetközi porondon is előtérbe került a neolatin irodalom kutatása. Egy közös anyanyelv ez, amely annak idején a reneszánszban Lisszabontól Uppsaláig egy nagy, virtuális szellemi köztársaságot eredményezett értelmiségiek körében, és most természetszerűleg érdekessé válik összeurópai viszonylatban is. Ha például közös európai irodalomtörténetet kellene írni, kétségtelenül a latin lenne a legerőteljesebb fogódzó. Ez történelmi szükségszerűség. * Konkrétabban milyen témával foglalkozik a díjazott köteted? Arra próbáltam rávilágítani, hogy Itália után először Magyarországon bontakozott ki a reneszánsz néven ismert szellemi mozgalom teljes fegyverzetben, mint ahogy Pallasz Athéné pattant ki Zeusz fejéből, iszonyatosan erőteljes eredményeket hozva minden téren. Azzal is foglalkozom, milyen informálási stratégiákat követtek a neolatin szerzők, azaz hogyan építették fel az egójukat az antik minták alapján. Egyik tanulmányom tárgya például a pozsonyi Radéczy-kör, melynek tagjai abszolút módon antikizáló rituálé szerint képzelték el a költői önreprezentációjukat, egy padovai költői kör mintájára szervezték meg magukat. Istvánffy Miklós latin költészetét vizsgálom tüzetesebben, és sikerül megtalálni azokat a fogódzókat, szálakat, amelyek az itáliai humanizmus erőterébe vonják a szövegvilágát. A másik fontos kérdés, amely érdekel: a kötetkompozíciók rendszere. A humanizmus idején megjelennek olyan kötetek, amelyeknek sajátja a konstrukcióból fakadó hipernarratíva, vagyis amikor bizonyos szövegek elrendezése nem a véletlen műve, maga a szerkesztés is kiad egy értelmezési szintet. Vannak olyan verskötetek, amelyek egy temetőkert allegóriáját adják ki (sírversgyűjtemény), vannak szerelmi dedikációs kötetek, amikor a kötet azonosul a hölgy testével, lelkével és lényével. E hipernarratíváknak van egy általános rendszerük, amely alapján könnyebben megértjük Balassi költészetét vagy akár Csokonai Lilla-ciklusát is. * Van még mit kutatni a reneszánsz irodalomban? Még ma is „kincsesbánya”? Hogyne. S azért is érdekes, mert a romantikától kezdődően a nemzeti irodalmak kerültek előtérbe. A latin nyelvű irodalmi örökség a háttérben lappangott, vagy gyakorlatilag elfeledettnek minősült. Ha belenézünk a nyugatosok kicsit posztromantikus színezetű irodalomtörténeteibe, Szerb Antal például szabályosan gúnyolódik Petrarcán, aki azt hitte, hogy Afrika című eposza a legjelentősebb műve, holott a Daloskönyv ilyen jelentős. Ma már tudjuk, hogy az Afrika igenis egy kiváló, cizellált alkotás, sőt olyan posztmodern stratégiákat működtet, amelyek mai írók szemében is unikálisak. Hihetetlenül bonyolult rendszereket, Borgesre emlékeztető hatalmas, ironikus, az írás mikéntjére állandóan reflektáló gesztusokat találunk benne. Az eposz egyik szereplőjének, Enniusnak például álmában megjelenik Homérosz, aki megmutatja neki Petrarcát, amint épp azt az eposzt írja, melyben ők szerepelnek, és amelyet mi olvasunk. Babits szemlélete hasonló, mint Szerbé. Janus Pannoniust teljesen marginalizálja. Ma az irodalomtörténetben ennek a marginalizált tradíciónak a felerősítése zajlik. Egy közös nyelv megtalálása és fölfejtése összeurópai szinten. * Nem nehezíti e közös nyelv újrafelfedezését, hogy ma már a latint csupán egy elég szűk réteg érti? Nem annyira, mint amikor japán irodalomtörténetet olvasunk... Azt is a magyarságnak csupán töredéke beszéli. A latin mégiscsak közelebb áll hozzánk, hiszen a 19. század közepéig hivatalos „apanyelvünk” volt. Én bízom benne, hogy érzelmi kötődésünk a latinhoz kicsit fölhorgad bennünk. * Régen azért könnyebben ment, hiszen a latint oktatták a középiskolákban. Ez sajnos a szlovákiai magyar iskolarendszer bűne. Magyarországon ma is vannak latinos, görögös gimnáziumok, arról nem beszélve, hogy a bölcsészkar nagy arányban latinigényes szakként kezeli az összes nem latin szakot, a történelemtől kezdve az esztétikáig. Remek nemzetközi téma ez, tehát nemzetközi fórumokon konfrontálhatók az eredmények. Rengeteg a fölfedeznivaló, és számtalan kiadatlan szövegünk is van. És soha nem lehet tudni, mikor bukkan elő mondjuk egy itáliai könyvtárból vagy levéltárból ismeretlen, Itáliában tanult magyar költő szöveganyaga. * Ilyen is előfordul még? Ritoókné Szalay Ágnes nem is olyan régen azonosította Vetési László versanyagát, amely az első tudatosan megkomponált, egészében fennmaradt magyarországi vonatkozású versciklus. Elkészítettem a magyar verses fordítását, ez is benne van a könyvben és adok egy értelmezési lehetőséget, kísérletet arra nézve, hogy itt nemcsak bizonyos szimmetrikus elveknek engedelmeskedik a kötet, hanem egy határozott aritmetikai koncepció is vezényelte a szerzőt. És hát próbálkozom értelmezéssel is, nem mondom, hogy mindig sikerül. Meglehetősen áttételes, nehéz célzásokkal terhes, de igen eleven költői nyelv. Több olyan szerző van, aki fel fog sorakozni Janus Pannonius mellé. Istvánffy Miklós is elég jó költő, ha összeurópai viszonylatban nézzük. Semmivel sem rosszabbak az ő bukolikus epigrammái, mint mondjuk Pietro Bembóéi vagy Andrea Navageróéi. Viszont az a némi kevés szakirodalom, ami született róla, teljes egészében a romantika eredetiségfelfogása felől közelített a tárgyhoz, és ezáltal gyakorlatilag marginalizálódtak életművek. Valóban kincsesbánya ez. A budapesti Egyetemi Könyvtárban található Oláh-kódex például rengeteg kiadatlan izgalmas költői életművet tartalmaz, amelyből lehetne profitálni. * Átírják ezek a felfedezések valamennyire az irodalomtörténetet? Igazából az irodalomtörténete sincs ennek a kornak rendesen megírva. Ez egy megoldandó feladat. * Pályád elején főként az ókor irodalmával foglalkoztál. Most inkább a reneszánsz érdekel? Egyik a másik folyománya. Nem lehet tanulmányozni a neolatin irodalmat az antik irodalom ismerete nélkül. A reneszánsz gyakorlatilag az antik irodalmi struktúrák újjáélesztése. Ez azért volt izgalmas számomra, mert magyar–latin szakos vagyok, s a kettő itt találkozik igazán. Az ókori irodalomnak nincs korabeli magyar megfelelője, viszont a reneszánsz irodalmában ott az ókor, és van egy magyarországi vetülete is. Sajnos aztán Mohács igen keményen beavatkozott a magyar történelembe, egy nagyon komoly korszak zárult le. Utána is van latin irodalom, de más irányultságú. Engem az itáliai vonal érdekel, amikor még friss a kapcsolat. Kevesen tudják, hogy Petrarca vagy Bocaccio latin nyelvű eclogáiban nagyon szép magyarországi utalások is vannak. Egy antológia fordításán dolgozom, az itáliai humanizmus gyöngyszemeiből lesz a válogatás. Erőteljesen szeretnék arra fókuszálni, hogy a magyar vonatkozású anyag benne legyen. * Ezenkívül min dolgozol? Egy kicsit antikizáló jellegű versköteten. Heliogabalus császárról írok egy verses regényt. Iszonyúan érdekes életpálya az övé: fiatalon kerül a trónra, egy új kultuszt vezet be, és iszonyatosan lezülleszti, tönkreteszi a birodalmat a maga mániáival. Az emberei ellene fordulnak, és a leggyalázatosabb módon végzi. Az ő életéből szeretnék felvillantani érdekes eseményeket, ezek láncolata ez az epikus konstrukció. De lehet, hogy töredékes marad. A másik munkám szintén epikus természetű. Puccini levelezését olvasgattam, és nagyon érdekes mondatokra bukkantam, amelyekre versek ötlöttek az eszembe. Például Puccini arról próbálja meggyőzni szövegíróját, hogy Tosca lehetőleg ne ugorjon ki az Angyalvárból, mert ott beton van, és nem a Tiberis. Iszonyúan érdekes pragmatikus ember, és hatalmas művész, aki az emberi érzékenység legelemibb regisztereit tudja zenévé formálni, és ilyen értelemben bizonyos módon lélektanilag iszonyú nagy hatásvadász volt. Fantasztikusan érdekes leveleket írt saját kudarcairól, a magánéleti gondjairól. A Jelenkorban lesz belőle egy mutatvány, de igazából ez még egy terv. * Kötet lesz belőle? Ezt nem szeretem előre eldönteni. Teljes kötetet tervezni ugyan humanista szokás, de nem tudja az ember, győzi-e szusszal és erővel. A Narkisszosz-mítosz is érdekelne, mert Narkisszosz és Echo viszonyában a hang és a kép, az emlékezés és az én integritásának viszonya formálódhat költészetté. Ebből is készülök megformálni, írni valamit. * Rengeteg terved van ezek szerint. Igen. Most valahogy lendületben vagyok. Nem tudom, mi lesz a végeredmény, de a szándékok, kísérletek megvannak. (Mislay Edit)