Kultúra

Egy könyvről – négyszemközt: Elfelejtett falusi pályákon

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. március 11. 18:15

A futballban minden benne van. És amiket az ember a pályákon meg a pályák szélén állva hall, abban is.

Pető Péter Leshatára példa nélküli a gazdag magyar futball-szépirodalomban. A Népszabadság volt főszerkesztő-helyettese nem egy játékos, edző vagy szurkoló nézőpontjából mutatja meg a magyar valóságot, hanem egy játékvezető szemszögéből.

Játékvezetőnek lenni iszonyúan hálátlan feladat. Nincs nélküle meccs, de a legtöbb, amit elérhet, hogy „láthatatlan”. Ha jól vezeti a meccset, olyan, mintha ott sem lett volna. Senki nem ünnepli, senki nem dicséri. Gyakorlatilag mindenki utálja, anyázza, sokszor teljesen függetlenül attól, hibázik-e vagy sem. Előfordulhat, hogy egy szurkoló óriási empátiát gyakorolva megsajnálja az ellenfél játékosát, de hallották már a lelátó reakcióját, ha például a játékvezetőnek kifordul a bokája a meccsen, vagy épp a legérzékenyebb pontján találja el a labda? A hovatartozástól független gúnykacaj nem éppen együttérzésről tanúskodik.

Pető Péter maga is NB II-es játékvezető volt. Maga is átélte a futballbírók kozmikus magányát, a játékvezető és az asszisztensek egymásrautaltságát, az azonnali döntések adrenalinját, s nagyon jól ismeri a falusi pályák világát, a búcsúi rangadók hangulatát, a környék reménytelenségét egyre inkább visszatükröző pálya melletti kocsmák melankóliáját.

A regény hangja hiteles és abszolút szerethető (Pető elárulta, eredetileg egyes szám harmadik személyben írta meg a szöveget, csak a szerkesztője javaslatára tette át egyes szám első személybe, mi pedig csak gratulálni tudunk a megoldáshoz). Kóbor Tamás futballbíró monstre monológját olvasva ugyanis olyasmi történik az olvasóval, ami korábban sosem – rádöbben, hogy a játékvezető is csak ember. Sőt, horribile dictu: a játékvezető nem egy megátalkodott mocskos csaló, hanem tényleg jól akarja vezetni a meccset.

A kerettörténetet az adja, hogy a főhős a nagy lehetőség, az NB I-be kerülés küszöbén áll, ehhez csak az kell, hogy az utolsó mérkőzését komolyabb melléfogás nélkül hozza le. Míg eljutunk ehhez a bizonyos meccshez, olvasunk számtalan sztorit, vicceset is, sokkolót is, szívszorítót is. Pető nagyon jól mutatja meg ennek a világnak a kegyetlenségét és érzékenységét, szép és szomorú történetei sem hajlanak giccsbe, mert „az élet sokszor elfelejt olyan cinikus lenni, amilyenné a korszellem alakítaná”. 

A szöveg egyetlen zavaró tényezője a túl sok szellemes(kedő) hasonlat: „gyűlöli, akár sarki hentes a vegánfordulatot”, „vergődik, mint elejtett tükörponty a Tesco-parkolóban”, sőt: „úgy remegtem, hogy gond nélkül megírhattam volna az Így lettem vibrátor című bestsellert amolyan egotripként”. Az egyes szám első személy ez esetben is hasznos, mert így ez a stílus az egyébként roppant szimpatikus elbeszélő egyik idegesítő szokásává, s ezáltal indokolhatóvá válik. 

S bár a pályán átélt és a pálya szélén hallott sztorikat ismerősnek érezheti bárki, aki meccsre jár – van valami egyetemes ezekben a falusi pályákban, a könyvben szereplő történetek sorába gond nélkül beleillene mondjuk a kukoricában bujdosó kapus vagy a mankókkal bírót verő rokkantnyugdíjas szurkoló (tényleg megtörtént) esete –, a Leshatár sokkal több, mint futballkönyv.

A focin keresztül ugyanis erőlködés, nevelő szándék, didaktikus szájbarágás nélkül mutathatja meg Északkelet-Magyarország helyzetét, ezt az elfelejtett régiót, ahonnan a kitörés szinte lehetetlen. Ami itt happy endnek számít, azon máshol sírnának, ami máshol felháborodást kelt, azon itt egy egykedvű vállrándítással túllépnek.
Pető Péter nem akar szánalmat ébreszteni, egy helyen még a reményt is felvillantja – az egyik történetnek kétféle befejezést ír, és a pozitív végkifejletre kiéhezett olvasó lelkiismeret-furdalás nélkül választhatja a reményteljeset.

De azért nem árulunk el nagy titkot, ha kimondjuk, a Leshatár a bukás könyve – az élet, ha nem is mindig cinikus, attól még nem igazságos. Valahol csillivilli stadionok épülnek, máshol benövi a pályát a gaz. Az elfeledett településeken nemsokára már a futball sem lesz vigasz.

Bőd Titanilla
 

2018. március 6. 19:13

Csányi Sándor ismét a világ leggazdagabb embereinek Forbes-listáján

Sporik a világ végén

A labdarúgásról, és azon keresztül az élet nagy dolgairól régebben könnyebb volt írni. Nem csak azért, mert két, három, négy évtizeddel ezelőtt a futball még más volt, izgalmasabb, zamatosabb, hősiesebb, esszenciálisabb és szerethetőbb. Inkább azért, mert maga a futballal együtt maga az élet is megváltozott. 

Míg néhány évtizede az élet – pláne a közép-kelet-európai élet – szabályozottabb, egysíkúbb és kiszámíthatóbb volt, és sokaknak a labdarúgás jelentette az élet kiszámíthatatlanságát, addig most a játék kiszámítható, sőt, inkább tét nélküli. Az élet meg kilépett a medréből, és folyik szerteszét a magyar ugaron.

A futballról, és azon keresztül az élet nagy dolgairól nehéz írni, mégis sokan írnak róla, cikket, filozofikus esszét a grundokról, bús-mosolygós riportot falusi rangadókról, kesergő tárcát a futball haláláról. Na meg könyvet. Játékosok pályájáról, huligánokról, sportfogadásokról. Hol jót, hol rosszat, hol olyat, ami jó, de rossz szájízzel teszi le az ember. Pető Péter Leshatár című könyve a harmadik kategóriába tartozik. És olyan témába tenyerel bele, amiről még szinte senki sem írt: a játékvezetőkről, méghozzá a magyar játékvezetőkről.

Pető Péter egyes szám első személyben írja meg K. Tamás, a tehetséges, fiatal bíró történetét, mégis jórészt magáról ír: ő is hasonló pályát járt be, mint főhőse, mielőtt újságíró lett. Ennek köszönhetően a regény sokkal személyesebb annál, mint várnánk. Egyfajta egotrip. K. Tamás kicsit nihilista fiatalember, aki hajlamos saját dolgait is úgy szemlélni, mintha nem lenne sok köze hozzájuk. K. Tamás élvezi, ó, nagyon is élvezi, hogy hatalma van a pályán. Szereti, hogy minden rajta áll vagy bukik, egekbe emel vagy pokolra taszít a világvégi futballpályákon, és nincs idő arra, hogy a következményeken rágódjon, minden egy pillanat alatt történik. Élvezi mindezt – egy ideig. Aztán fokozatosan belátja, hogy minden hiábavalóság, és ő is része egy nagy, haldokló organizmusnak: a futballnak, és a labdarúgáson keresztül a magyar vidéknek, a pusztuló falvaknak, a szépen lassan lezajló szellemi leépülésnek, az igénytelenségnek. Ezt a közeget úgy fojtogatja a politika, a gazdasági érdek vagy a személyes kicsinyesség, mint a rák. 

Pető Péter avatottan és érzékletesen mutatja be azt a közeget, melynek mindannyian részesei voltunk, akik valaha pályára léptünk valamelyik alacsonyabb osztályú bajnokságban. Mindünknek van néhány hasonló sztorija. A büdös, izzadságszagú öltözőkről, a penészedő falú klubházakról, a kopott gyepszőnyegekről a pályákon, az anyázásokról a játékoskijáróban. Az agresszív balbunkókról, akik le akarják tépni a fejedet, a sportbálokon edződött csatárcsődörökről, meg a magasabb osztályokat megjárt legendáról, akiknek a mája olyan kemény már, mint a kő, és a térdei rosszabb állapotban vannak, mint egy 80 éves postásé, nincs bennük egy ép szalag sem, de azért csak játszik, mert ez az élete, mert remél valamit. Csodát… vagy a fene tudja, mit. Mindenkit az a titokzatos, rejtett csoda űz és hajt a pályára, a gyerekeket a grundra, a játékosokat a pályára, a szurkolókat a lelátóra. És Pető bemutatja, hogy a sokszor gyűlölt játékvezetőket is ugyanez hajtja – csak épp őket pont az a közeg tiszteli és veti meg egyszerre, akikért nap mint nap pályára lépnek. 

És Pető Péter ír a nyomorról, az elvándorlásról, a csalásról, a kicsinyességről, a gyűlöletről, a gazdagok és szegények, fehérek és romák, vidékiek és városiak, értelmiségiek és melósok közt terpeszkedő, lebonthatatlannak látszó falakról, idióta edzőkről, a trükköző, kiskapukat kereső szerencsevadászokról, az urambátyám tempóról. Hétköznapi emberekről, akiket megfojt a devizahitel, és olyan figurákról, akiktől az ész megáll. Teszi ezt egy fiatal beletörődő, világfájdalommal teli, de mégis közömbösen ható hangján, olykor arrogánsan, olykor szenvtelenül.

És ahogy fokozatosan megnyílik az olvasó előtt ez a provinciális közeg (nem, nem a Bajnokok Ligájának milliárdokból kiglancolt világa), úgy nyílik meg Magyarország is (nem, nem a szép stadionország, ahol minden teljesen rendben van, és az előrelépés megkérdőjelezhetetlen). Összeáll a nagy puzzle, de ugyanolyan tanácstalanul állunk a kész kép felett, mint az elején, mikor elkezdtük összerakni – mert nem tudunk mit kezdeni vele. Hármas sípszó, sporttársak, lehet menni zuhanyozni, ha még van meleg víz.

Pető Péter könyvének felróható, hogy egyszerre nagyot akar harapni, és túlzottan elnagyol dolgokat. Vagy az is, hogy a szövege helyenként öncélú, elveszti feszességét, felesleges mellékszálakon fut, és a szerző olykor zavaróan nem szakad el saját főhősétől. De az is biztos, hogy ez az egyedi szemszög nagyon hiányzott a hazai futballirodalomból, arról a Magyarországról, ahol a világvégi pályákon, a dzsungelligában talán az utolsókat rúgja a futball.

Finta Márk

Pető Péter: Leshatár. Kalligram, 2017. 258 oldal

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.

Önnek ajánljuk