Egy komoly vicczenekar

A rajzolt figurák akkorát robbantottak első lemezükkel, hogy a rajongók turnét is követeltek. A projekt mögött álló hús-vér zenészek akkor még láthatatlanul, egy vetítővászon mögött játszottak, amelyen a négy kitalált karakter illegette magát. Aztán már kötelező volt folytatni a mókát, jöttek sorban a lemezek, egyre több vendégzenésszel. Albarn nagyon élvezte, hogy olyan hiphopalapú, elektronikával megspékelt zenét csinálhatott, ami a Blur stílusába sosem fért bele. Volt ott gitárpop, afropop és diszkó, funk és soul, punk és trip-hop, a stílusok akár egy dalon belül is váltották egymást, váratlanul, már-már ironikus éllel. A zenekar nemcsak a virtuális köntös miatt volt más, mint bármi, amit addig hallottunk, hanem az okos, kifinomult megoldások miatt is figyelmet követelt. Emellett merészen kísérleteztek a promócióval, marketinggel, titkos koncertekkel, és szinte mindent felforgattak, aminek stabilan rögzült rendje volt a zeneiparban. Négy album és három remix-gyűjtemény után 2011-ben a Gorillaz elcsendesedett. Azt hittük, ennyi volt. De hamarosan jöttek a hírek, hogy Albarn fiókja tele van új számokkal. A társaság már 2014-ben stúdióba vonult, de nem kapkodták el a dolgot, hiszen ez az egész a szabadságról szól. A Humanz című album tavasszal jelent meg, 14 szám fért rá (valamint 6 átkötő zajkollázs), de kapható belőle bónuszlemezes verzió is, további 5 számmal. Szerepelnek rajta visszatérő vendégek, mint a De La Soul raptrió, Mavis Staples, a kiváló gospel-énekesnő, Jamie Principle amerikai house-producer, az elragadó Carly Simon vagy a félelmetes Grace Jones. És sok-sok ifjú sztár, mint Pusha T, Kelela, Zebra Katz, Jehnny Beth (a Savages zenekarból), Danny Brown, a jamaikai Popcaan, a fesztiválkedvenc Rag’n’Bone Man, de nem sorolom tovább, mert többen vannak a közreműködők, mint a teljes eddigi Gorillaz-életműben. Albarn saját bevallása szerint 17 éves lányát szerette volna lenyűgözni ezzel az illusztris vendégkoszorúval, az új előadók zöme ugyanis Missy kedvence. Szóval Missynek is meg kell köszönnünk ezt a lemezt, reméljük, bejött neki. A huszonegyedik századi popzene esszenciáját halljuk, bár érezhetően kevesebbet gondoltak a mainstream közönségre. Nincsenek a lemezen olyan potenciális megaslágerek, mint anno a Feel Good Inc. a, Clint Eastwood vagy a Melancoly Hill volt. Már az első kislemeznél (Hallelujah Money, Benjamin Valentine hipnotikus énekével) sejteni lehetett, hogy ez minden eddiginél töményebb, komolyabb anyag lesz. Ami egy vicczenekartól rendkívül meghökkentő. Talán három-négy számot lehetne rotációba tenni a kereskedelmi rádióban (Saturn Barz, Andromeda, Carnival, Let Me Out), a többi vájt fülűeknek készült, illetve csak kontextusban, az album szerves részeként kap értelmet. Szinte tudományos alapossággal elemzik például a mai klubzenéket. Ha az apokalipszis után (amely egyébként állandó téma a Gorillaz-lemezeken) valaki kiássa ezt az albumot, nagyjából tudni fogja, mi számított haladó tánczenének 2017-ben. Tört ütemek, trapes reggae, intenzív footwork, soulful house és szándékosan lebutított „tuc-tuc” keveredik merész kísérletezéssel (Halfway to the Halfway House, Ticker Tape, Out of Body). Nem könnyű ennyi stílust megemészteni egyetlen lemezen, első hallásra szinte lehetetlen. A Humanz türelmet igényel, mert csak harmadszorra-negyedszerre áll össze. Akkorra viszont már egy átgondolt, okos konceptalbum benyomását kelti. A koncepció pedig nem más, mint a zenei stílusok közötti szakadékok feltöltése, elgereblyézése, virágmaggal való bevetése.És a dalszövegek analizálására már nem is maradt helyünk. Legyen elég annyi, hogy a Humanz minden eddiginél politikusabb album, tele aktuális társadalomkritikával, közéleti utalásokkal, egyenlőségi aktivizmussal. Mintha Damon Albarn arra figyelmeztetné kollégáit, hogy Trump-korszak zenészei nem maradhatnak csendben, kötelességük a művészet eszközeivel rámutatni a visszásságokra, kritizálni a rosszat, menteni a menthetőt, „humanizálni” az elgépiesedő, értékvesztett társadalmat.Gorillaz: Humanz (Parlophone – Warner Bros. 2017)