Egy kiismerhetetlen város

Nem könnyű vállalás szépirodalmi műben szerepeltetni egy konkrét várost, mivel az ott élők, vagy az egyes helyszíneket jól ismerők akaratlanul is összevetik az olvasottakat saját élményeikkel, tapasztalataikkal, a többiek pedig valamiféle idegenvezetői szolgáltatást várnak a szerzőtől. Vagy legalábbis realista hozzáállást, már ami az egyes történetek kulisszáit illeti. Itt azonban a város nem díszletként jelenik meg, hanem szereplőként. Szereplőkből pedig, mint tudjuk, vannak pozitívak és negatívak, és egyáltalán nem mindegy, melyikükkel kerül kapcsolatba a főhős.

Szalay Zoltán a legkülönbözőbb hősöket, vagy inkább antihősöket válogatta ebbe a sorozatba a képzeletbeli casting során. Van, aki menekülni akar a realitások elől, felszívódni a városban, mint a Piramisépítők egyetemistája, akinek az orra előtt semmisül meg a múlt és tör utat a jelen, vagyis a hetvenes évek szűk levegője, ahogy az Bereményi Géza hőseivel is megesett Budapesten.

Van, aki számára Pozsony egyenlő a hiánnyal, a családi puzzle elkallódott darabkájával (Agykontroll), másnak a bűn városa, amelyben csak a legerősebbek győzhetnek (Mongol), megint másnak az érvényesülés titokzatos terepe, ahol felfoghatatlan üzletek zajlanak (Matchball), és van, aki azért költözik ide, mert rég elveszett múltját keresi benne (Senki háza, A feleségem történetei), vagy valami egzotikumot (Henry).

És szlovák szereplők bőrébe is belebújhatunk, a Vegyes érzelmek egyetemistája például magyar lánynak udvarol, aki egy csallóközi faluba hordja őt a szüleihez. A srác sok mindent nem ért(het) meg ezen az ismeretlen terepen, és azt is megérezhetjük, mi választja el kettőjüket egymástól. De láthatjuk a teljes asszimilálódást is, egy magyar apát, aki tíz éve nem beszélt senkivel magyarul a fővárosban, és fiának sem tanítja meg a nyelvet (A néma szellem). Mindazonáltal nem a szlovák–magyar viszony elemzése zajlik itt, hanem a város „szerepel” olvasztótégelyként. „Ismertem egy költőt, egészen remek elme volt, csakhogy magyarul írt szegény, így aztán nem sokan hallottak róla. De az itteni szegényes magyar közeg azért felfogadta, úgy-ahogy, a verseiért mindig kapott némi alamizsnát, kiflire meg olcsó borra futotta neki belőle” – meséli a Hontalanságvágy című történet egyik szereplője. Egy másik szerző, aki kisgyerekként került Pozsonyból Edinburghba, skót gael nyelven írt, valószínűleg egy képzeletbeli csodavárosról, de ezt sosem tudjuk meg, mert nem hagyta angolra fordítani a műveit (A Mária Terézia kávéház).

A címadó, leghosszabb elbeszélés három főszereplő perspektívájából mutatja be egy konkrét ház történetét. A bonyolult tulajdonjogi viszonyokból emberi sorsok rajzolódnak ki, egy zűrzavaros évszázad tükrében. Ebből akár egy önálló regény is kikerekedhetett volna, ám a szerző épp az elhallgatással, a sűrítéssel fokozza az izgalmakat, jelezve azt is, hogy a történelem bizony kíméletlenül végigszánt az emberek életén. A múlt megfejthetetlensége, az elvarratlan szálak másutt is fontos szerepet kapnak (A néma szellem, Oskar Bereck elrablása, Hontalanságvágy, A feleségem történetei), és bár mi általában egy picivel többet tudunk, mint a szereplők, kénytelenek vagyunk megelégedni annyival, amennyit a szerző tudtunkra ad, illetve a sorok között sugall.

Maguk a helyzetek, a jellemek, a gyorsan felépülő sztorik is érdekesek, de az apró nüanszokra kihegyezett olvasó további nyalánkságokat talál, vagyis a szerző az együtt gondolkodás lehetőségét is felkínálja. Az Oskar Bereck elrablását elmesélő kisfiú például nem véletlenül olvassa pont a Don Quijotét. A Guy Fawkes-álarcok sem véletlenül bukkannak fel rendszeresen a Vegyes érzések című történetben. Egyszerre jelzik a cselekmény idejét, és a lázadás esetlegességét, hiábavalóságát. „A gorillamaszkos tömegek szétforgácsolódtak, nem lehetett tudni, hol zajlik éppen a tüntetés, bárhol felbukkanhatott egy-egy bundás alak, banánokat dobáltak, és hörögve, artikulálatlanul üvöltöttek, minden napszakban, és senki sem tudta, mit akarnak.” Az SzNF híd tetején található Ufó kávéház, amelyről az a legenda terjedt el, hogy körbeforog, két történetben is szerepel – ez sem véletlen. A pozsonyiaknak csak töredéke járt odafent, azaz úgy titokzatos a hely, hogy közben a város szívében áll. A múlt pedig áthatolhatatlan ködként nehezedik az utcákra, és mintha Szalay Zoltán is ezen a ködön akarná átverekedni magát. Nyelve legtöbbször szikár és lényegre törő, aztán a karakter váratlanul gondol valami költőit, valami szépet, de ez csak egy villanás, mert máris visszasüppedünk a szürke valóságba.

Rendkívül izgalmas olvasmány a Senki háza. Tele van titkokkal, amelyek által ki-ki a saját családi titkait is megidézheti, akár saját városa szerepeltetésével is. Ez itt egyrészt Szalay Zoltán Pozsonya, másrészt jóval több ennél. Gyenes Gábor illusztrációi rendkívül rafináltak. Az elbeszélések első oldalát díszítik, szinte kiegészítik. Kezdetben még nem sokat árulnak el, de a szöveg elolvasása után értelmet nyernek, úgyhogy érdemes visszalapozni a kezdéshez, mert kiderül, hogy kulcsfontosságú részletek szerepelnek rajtuk.

Érdekes, hogy nagyon kevés szépirodalmi mű született erről a városról magyar nyelven. Én szám szerint kettőt tudok említeni, György Norbert regényét, a Klárát, amelyben Pozsony, illetve Ligetfalu inkább kulisszaként van jelen, és Czinki Ferenctől A pozsonyi metrót, amely félig-meddig a messziről jött idegen képzeletében játszódik. Mindkét mű kiváló, de csak egy perspektívát kínálnak. Ez a Kalligram gondozásában megjelent kötet tele van perspektívákkal, egy szavunk sem lehet, sőt, csak úgy kapkodjuk a fejünket. Akár jártunk már ebben a kiismerhetetlen városban, akár nem.