Egy kétismerősös egyenlet

Kezdjük azzal, hogy a film bemutatásának évében, 1973-ban kétszeresére nőtt a válások száma Svédországban, amiért többen a rendezőt hibáztatták. Bergman erre tett néhány csípős megjegyzést a sajtóban, aztán könyv alakban is megjelentette „párterápiás” művét. 

Egy képmutatásra berendezkedett, jómódú értelmiségi pár házassága robban szét a szemünk láttára. A férfi beleszeret egy fiatalabb nőbe, lelép vele, később ráun és visszasompolyogna az asszonyhoz, aki akkora már öntudatra ébredt. Aztán még történik egy s más – nem akarom ellőni a poénokat, bár bízom benne, hogy sokan látták a filmet. 

Akik mostanában nézték újra, talán velem együtt meglepődtek a lassúságán. A Csavar Színház előadása viszont pörgős, eseménydús, tele van hangulatváltásokkal, nem győzzük kapkodni a fejünket. A töréspontok így sokkal hangsúlyosabbak, az érzelmek emberibbek. 

Ez a történet szinte kelleti magát – sokan színpadra állították az utóbbi évtizedekben. Ha viszont a szöveg szintjén, mai szemmel vizsgáljuk, olyan érzésünk is támadhat, hogy egy szappanoperával van dolgunk. Nincs benne semmi hókuszpókusz, barbatrükk, sem filozofikus nyavalygás. A két szereplő szereti, gyűlöli, megsebzi, visszasírja, elfogadja és ellöki a másikat, miközben bizony közhelyek is elhagyják a szájukat. A rendezőnek és a színészeknek nincs könnyű dolguk, ha életszerűvé akarják tenni ezt a művet. 

Természetesen színész házaspárok is nagy előszeretettel választják (Magyarországon legutóbb 2009-ben Détár Enikó és Rékasi Károly), hiszen tudják, hogy a közönség imádja, ha a színpadon veszekedők vagy enyelgők a magánéletben is egy párt alkotnak. A valóságshow-k világában nincs is jobb annál, mint amikor az ember bekukucskál mások hálószobájába. 
Gál Tamás és Kiss Szilvia viszont elsősorban színészek, nincs tele velük a bulvársajtó. És nem tekintik kiskorúnak a nézőt, nem illusztrálják szövegüket széles mozdulatokkal, erős mimikával. Nincsenek hatásvadász szempilla-rebegtetések, túltolt hisztik, vannak viszont „spontán”, emberi gesztusok, szinte civilként kimondott mondatok. Olyanok, mint mi – esendők, bizonytalanok, önteltek, őszinték, ravaszak – a helyzettől függően. 

Nehéz meghatározni, mikortól beszélhetünk látszatéletről, hol a határ a képmutatás és az önbecsapás között, hol végződik a kíméletes elhallgatás, és hol kezdődik a hazugság. Az (ma) már egyszerűbb kérdés, hogy hol a helye az asszonynak, milyen jogai vannak, és mit várhat el cserébe. A női egyenjogúság kérdését firtatni forradalmi tett volt Bergman idejében, sok feleség ébredt rá, hogy hosszú éveken át kihasználták, lásd a fent említett svéd válási statisztikát. Liv Ullmannhoz képest Kiss Szilvia temperamentumosabb, élettel telibb – úgy is mondhatnánk, modern nőt játszik, reakciói természetesek, hangulatváltásai plasztikusak, és akár jelenetenként többször is átvedlik dacosból gyengédbe. A rendező jól tette, hogy benne hagyta az előadásban a filmben nem szereplő abortuszt (ez a jelenet csak a minisorozatban szerepel, a filmben nem), mert így érthetőbbé válik mindkét karakter. 

Gál Tamásnak az a fő feladata, hogy öntelt macsóból elanyátlanodott kisfiúvá váljon. Megszokhattuk, hogy hihetővé tudja tenni a karaktereket, itt viszont azt is sikerül eljátszania, hogy a férfiak nehezebben mutatják ki érzelmeiket, mint a nők. És sokkal lazább, hétköznapibb, mint Erland Josephson a filmben. 

A nézőtéren ülő házastársak pedig a szokásosnál többször pislantanak egymásra, mert óhatatlanul elkezdik önmagukra vetíteni a látottakat. Szerencsére egyhuzamban játsszák a darabot, így a párban érkezők nem tudnak a szünetben összekapni. Otthon viszont nyilván volt miről beszélgetniük – és hát erről ismerszik meg a jó színház. Ráadásul az előadás végére a néző nem tudja, kinek adjon igazat, mert addigra mindkét szereplő motivációi világossá válnak, azaz mindkettőjükkel szimpatizál. 

A hetényi Csavar Színház az utóbbi időben kissé hanyagolta a felnőtt közönséget, főleg a gyerekekre fókuszált. Ezért (is) különösen jól esett a lelkemnek ez a kis facsarás. A színészek nem verték nagy dobra, de azért említsük meg, hogy az előadást Bergman előtti tisztelgésnek szánták, és júliusban játszották először Erdélyben, bár nem 14-én, hanem 21-én, ami viszont az ő házassági évfordulójuk. 

Ezúton kérem a hazai művelődési házak illetékeseit, hogy a magyarországi celeb-haknik helyett ezt a nívós, mégis közérthető előadást hívják, ha művelni akarják a népet.