Lépésenként az elfogadás felé

Egy röpke tánckoreográfia nyitja a darabot: piros ruhás táncosnő (Kiss Szilvia) táncol a háttérben megszólaltatott zongora szólamaira, visszapillantás ez a múltba. Senga élete a tánc volt. Olyannyira, hogy amikor egy súlyos balesetet követően felmerül annak lehetősége, hogy nem lesz képes újra táncolni, a mentális összeomlás szélére kerül. Saját baja mellett a világ minden más gondja eltörpül – márpedig szomszédja, Ever (Szabó Viktor) helyzete sem könnyű. Miközben egyetemi oktató, Ever egy Asperger-szindrómás, autizmussal élő fiatalember. Meghívást kapott egy díjátadóra, ahol valószínűleg egy csomó olyan dolgot kell majd elviselnie, amitől retteg: az emberek gratulálnak majd neki, a kezét szorongatják, talán meg is akarják ölelni, sőt, táncolnia is kell. Márpedig Ever minden érintéstől irtózik. Ezért megpróbál felkészülni: becsönget a szomszédjához, hogy táncórát kérjen. Már csak a fizikai kontaktushoz való ellentétes viszonyuk – ami a táncosnő számára magától értetődő, az autista szindrómával élő számára elképzelhetetlen – miatt sem sanszos, hogy ők ketten megtalálják a közös hangot.

A Gál Tamás rendezésében készült Táncórák a Veszprémi Petőfi Színház és a Csavar Színház közös produkciója. Bár vendégelőadásról van szó, a színház a bérleteseknek is kínálja a darabot, melyet egyébként sűrűn játszanak a karácsonyig tartó időszakban. Az ünnepek előtti hajtás ellenére érdemes időt szakítanunk erre a produkcióra, már csak azért is, mivel ritkán látunk a kőszínházak kínálatában olyan darabot, ahol a szereplőknek számunkra nem mindennapi nehézségekkel kell megküzdeniük. A színház feltett szándéka egyébként az autizmus iránti érzékenyítés, ezzel az előadással pedig csatlakozott az autistabarát intézmények köréhez is.

Mindemellett hadd említsek még egy csalogatót, amiért érdemes megnézni a Táncórákat: bár a darab komoly témákat vet fel, ezeket humorral fűszerezve, emészthető formában tálalja. A szerző, Mark St. Germain amerikai drámaíró, forgatókönyvíró, musicalek társszerzője, számos darabját játsszák a Broadwayn és Amerika-szerte, de több darabja mutatkozott már be Magyarországon is.

Komédiáról van szó, a karakterek mégis olyan mélységűek, hogy bármilyen más, „komoly” műfajban is helytállnának. A színpadon megjelenik a két lakás, a két helyszín, mely egyben a karakterek mentális állapotának lenyomata is (Kováč Alíz a díszlet- és jelmeztervező). Az egyikben letisztult formák uralkodnak, a katonás rend az irányadó, kizárólag használati tárgyak kapnak itt helyet – itt lakik Ever. A másikban egy kis piros kanapé, a párnák hanyagul egymásra dobálva, ruhák rendetlen összevisszaságban, két, kiszáradás küszöbén álló növény, ropicsomagok – ez Senga otthona.

Ever és Senga problémáit fokozatosan, egyre alaposabban ismerjük meg. Ever nem tud hazudni. Mindig igazat mond, ebből aztán számos kiélezett momentum adódik. Szabó Viktor alakításában Ever ügyetlenkedését mégsem érezzük egy pillanatra sem sajnálatra méltónak – fokozatosan ébredünk rá, hogy a fiatalember társas kapcsolatok felé tett lépései nemcsak a szindrómája miatt vallanak kudarcot, hanem bizony múltbeli élményei is felelősek alacsony önbecsüléséért. Senga a Broadwayn volt táncosnő. Egy autóbalesetet követően merevítést visel az egyik lábán. Azóta nem mozdul ki a lakásából, a ropi, az alkohol és a telefon az egyetlen szórakozása. Az alapvetően szarkasztikus hangnemű karakter felszínes álarca alatt körvonalazódik számunkra a tragédia, az imádott szakma elvesztésének tragédiája, melyet Kiss Szilvia hangulatingadozásokkal, érzelemkitörésekkel vetít át a színpadra. A két karakter ütköztetése szívszorító pillanatokhoz vezet, melyek a depresszió, a barátság, az intimitás kérdéseit feszegetik. Ők ketten egymás ellenpólusai, akik pont amiatt szerethetőek, hogy ennek ellenére egy ponton hajlandóvá válnak nyitni a másik felé.

A darab két szereplője mellé az előadás beilleszt egy harmadikat – és ebben a húzásban rejlik Gál Tamás rendezésének talán legnagyobb ereje. A színpad harmadik szereplője nem karakter, mégis több mint pusztán a kulissza része: Varga Gábor zongorista jazzszólamai hol egy táncos múlt emlékét elevenítik fel, hol a társas interakció nehézségeit hangsúlyozzák ki egy-egy megfelelő pillanatban elhangzó staccatóval. A zene jelenléte azért is izgalmas, mivel a két szereplőnek, mint ahogy mindenhez, a zenéhez is ellentétes a viszonya – amint felcsendül egy dallam, Senga minden porcikája mozogna, míg Evernek gyakran fülsértő a zene. A zene hangsúlyos jelenléte akár a cselekmény szempontjából, dramaturgiailag is izgalmas forrásként szolgálhatna, itt most a zongora leginkább azonban a filmzene funkcióját tölti be – azt viszont remekül teszi. A zongorabetétek átmenetet képeznek egyik jelenetből a másikba, miközben a jazzdallamok a New York-i háttérrel is összecsengenek. A produkció egyébként is rövid jelenetekből, snittszerűen építkezik, nézőként úgy érezzük, mintha hol az egyik, hol a másik lakásra villanó kamera mögött ülnénk. Ez az intim, filmszerű hangulat még jobban ki tudna teljesedni, ha kisebb térben, stúdiószínpadon láthatnánk a darabot.