Egy igazándi színházi ember

Mára több mint félszázada van a pályán. Így hát megszólítani őt – nem kell különösebb alkalom. Ám ha mégis, hát kínálkoznak az új szerepek, premierek. Ezúttal azonban egy kettős születésnap alkalmából ültünk le társalkodni. Mind őt, aki a minap lett hetvenéves; mind a színházát, a hatvanéves Komáromi Jókai Színházat („lánynevén” a Magyar Területi Színházat) szeretném vele együtt köszönteni. Mert Dráfi Mátyás felhalmozott színészi tőkéjéből nem csupán a nagy és izgalmas színpadi feladatokra futja/futotta, hanem 1959 óta – amikor gyakorlatos színészként a MATESZ-hoz szegődött – komáromi játékszínünk múltját és jelenét is képviseli.

 Szokványkérdés, a te esetedben mégis megkerülhetetlen: mi terelt a színészet felé?Születésem éjszakáján meghalt az édesapám. Amikor azután a pozsonyi Déryné Színkört, a háború utáni első hazai magyar műkedvelő színjátszó együttesek egyikét megalapító Lőrincz János feleségül vette megözvegyült édesanyámat, számomra ő lett az apuka. Neki köszönhetem, hogy már gyerkőcként beleszagolhattam a színházi világba, hiszen az egykori Állami Faluszínház magyar együtteséből Rapkay Lili, Huber László és még többen is be-besegítettek a Déryné Színkör munkájába. Elemista voltam, amikor egy időre Érsekújvárba kerültem a nagyapámhoz, mert Pozsonyban akkorra anyám nővérénél már heten szorongtunk az egyszobás lakásban. Így Újvárban láttam meg először a Magyar Területi Színház feliratú autóbuszt, itt beszélgettek el velem először „felnőttként” igazi színészek, itt olvastam 1957 szeptemberében a Hétben megjelent felhívást, hogy felvételi pályázatot hirdet az Ifjú Szivek. Azonnal Pozsonyba kívánkoztam. Szerencsére családunknak már saját lakása volt, így hát visszakerülhettem a Zoch utcai magyar iskolába, s egyben fölvettek a Szivek kórusába is. Mivel jómagam is koptattam még annak az oskolának padjait, emlékszem, a tanári karban Havas Vilmosné Kowarik Mária lett – mai szóhasználattal – a mentorod!Ő tényleg több volt, mint egy osztályfőnök. Tanítás alatt, magolás helyett, képtárba vitt bennünket, ahol elmagyarázta a fény meg az árnyék játékát. Amikor az összes iskolára rátukmálták az elhíresült spartakiádot, ő nemcsak a zenére előírt lélektelen gyakorlatozást forszírozta, hanem az osztályban is föltette ugyanazt a bakelitlemezt, hogy Bedřich Smetana Hazám című szimfóniáját hallgatva elmagyarázza, miről szól a zene... És ő volt az, aki a rigorózus matikatanárnőnket arra is rávette, hogy nekem nem a kétismeretlenű egyenletek megoldásait kell hibátlanul fújnom, hanem például A walesi bárdokat tanácsos becsülettel elmondanom... Mindezek után 17 évesen leérettségiztem, és még a főiskola előtt, színészbojtárként, a MATESZ tagja lettem. Ez régen volt, szép is volt! Viszont jelen életkorodra utalva van egy verstöredékem: „Itt van az összegzés ideje s van is mire visszanéznem. Korszakok torlódásában éltem s tettem egy s mást, csönd, taps, fütty, szmog, sugár ömölt rám.” Ezt Keresztury Dezső írta a „Mózes szavai a huszadik század végén”-ben, bár ezek Dráfi Mátyás szavai is lehetnének. Szerintem. Fájlalod, hogy számodra is eljött az összegzés ideje?Nem, hiszen az ember életében mindig akadnak olyan szakaszok – nemcsak hetvenévesen, hanem korábban is –, amikor összegezni kell. Ez most megint egy olyan pont volt, ahol számba illik venni a sikereket, a kudarcokat, a bánatokat és örömöket. Pusztán egy születésnap volt ez is, igaz, kerekebb a korábbiaknál. Mikor jöttél rá arra, hogy teátristaként nem elegendő a színház bűvöletében élni, hanem tudni is kell valamit?Amikor főiskolás koromban először játszhattam el részleteket Lucifer szerepéből a Déryné Színkör és a Forrás Irodalmi Színpad közös Madách-produkciójában. Akkor fogtak meg először és a mai napig ott élnek bennem Lucifernek már a Tragédia első színében az Úrnak címzett szavai az élet vegykonyhájában önmagukat istennek képzelő, az életet kontármód elfecsérlő, a Földet önzően tönkre tévő emberekről. Madách gondolati mélysége, üzenetének örök érvényűsége döbbentett rá arra, hogy a mindennapokban nemcsak a kőművesnek, az asztalosnak vagy bárki másnak, hanem a színésznek is kötelessége a lényének és tehetségének legjobb tudása szerint kerülni a pancser munkát. A hatvanas évek derekán – Thirring Violával, Beke Sándorral, Galán Gézával együtt – friss diplomásokként egyszerre többen kerültetek vissza a komáromi színházhoz. Milyen társulati légkörbe csöppentetek?Érdekes és jó volt itt színésznek lenni. Akkoriban ugyanis nagy dolog volt, hogy az úgynevezett haladó szellemű nyugati szerzők darabjai is színre kerültek nálunk. Azokban az években Krivosík István volt az igazgató, aki mindig ki tudott harcolni egy-két ilyen, azokban az időkben távolról sem magától értetődő bemutatót. Örültetek egymás sikereinek? Mert a színész azért hiú teremtése istennek...Őszintén mondhatom, hogy igen. Segítettük egymást, odafigyeltünk egymásra. Ha a társulat egyik fele hosszabb kelet-szlovákiai turnéra indult, akkor azok, akik otthon maradtak, kimentek a buszhoz elbúcsúzni tőlük. Még integettünk is egymásnak. És amikor a vándortrupp hazajött, a többiek újra ott várták őket a színház épületénél. Persze, akadtak közöttünk bogarasabb kollégák is, de tiszteltük, féltettük egymást. Bő félszázados színházi múlttal a hátad mögött bizonyosan kész a válaszod arra, vajon mi egy hosszan tartó színészi pálya öröme?Érdekes kérdés. Mert a színház az elillanó pillanatok művészete ugyan, a színpadon mégis azt kell éreznem, hogy a közönség számára valami maradandót tudtam alkotni. Talán ezért van az, hogy nem tartozom a „megelégedős” színészek közé. Más dolog hinni a pályában, és más megelégedni azzal, amit az ember nyújtani képes. Engem minden új feladat megoldásakor az izgat és foglalkoztat, hogyan lehetne vagy hogyan lehetett volna még jobban csinálni. Ezért akadnak olyan kivételek, amikor egy-egy merevebb, halványabb bemutatót egy jóval kiérleltebb, sikeresebb széria követhet. A teljes interjú keddi nyomtatott kiadásunkban olvasható.