Egy háborús bűnös története 18/2.

Korábban Felszabadulás térnek hívták, ami persze meglehetősen elavultnak hatott, de a főpolgármester ötlete, hogy Thomas Pommer, a nemrég elhunyt osztrák szélsőjobboldali politikus nevét kapja meg a tér, sokaknál kiverte a biztosítékot. A főpolgármester azok közé az ügyesek közé tartozott, akik pompás pálfordulást hajtottak végre: Wagnerék választási győzelme épp az ő második ciklusának közepére esett, s az együttműködés jelszava alatt gyorsan faképnél hagyta korábbi szociáldemokrata mentorait, hogy a kereszténydemokraták odaadó hívévé váljon. A közvélemény tulajdonképpen figyelmen kívül hagyta a főpolgármester átállását, hiszen azokban a hetekben-hónapokban, ahogy mondani szokták, különösen nagy volt a forgalom a damaszkuszi úton. Akkor azonban, amikor előrukkolt ezzel az – állítólag saját kútfőből származó – ötlettel, a sajtó is felkapta a fejét. Emlékszem a főpolgármester beszédére, amit az átnevezés alkalmából a közszolgálati csatorna közvetített, arról szólt, hogy ezzel is hozzájárulhatunk Pommer nevének tisztára mosásához. Az európai politika állóvizét alaposan felkavaró Pommer halála után kiszivárgott hír, miszerint titokban a melegek általa korábban szenvedélyesen ostorozott táborát gyarapította, csak az írországi pedofil papok botrányaihoz fogható traumát idézett elő kereszténydemokrata körökben. Arra azonban aligha számított bárki is, hogy a b.-i főpolgármesteréhez hasonló ötlet megfoganhat felelős vezető fejében; az osztrák vezetés sem nagyon jutott szóhoz, külügyminiszteri szinten ugyan volt némi eszmecsere, de mivel Wagner áldását adta a döntésre, senki nem akadályozhatta meg, hogy a Védelmi Minisztériumnak és még néhány más középületnek helyet adó teret Thomas Pommer térnek nevezzék el.
Egy tizennyolcadik századi barokk palotában rendezkedett be a minisztérium. Készségesen fogadtak, tudtak az érkezésemről, s egy visszafogott mosolyú barna hölgy egyenesen az irodámba kísért. A térre nyílt a kilátás, a túloldalon egy felújított szecessziós épület, amelyben egy magánegyetem műépítészeti kara működött, tele volt fiatal egyetemistákkal a tér, most iratkozhattak be az új szemeszterre.
Kísérőm magamra hagyott a tágas irodában; a berendezés nem volt vadiúj, de megkímélt, s mindenütt katonás rend uralkodott. Székem mögött a falon ott függött az elmaradhatatlan Wagner-arckép: nemes arcél, bozontos szemöldök, szigorú tekintet, sugárzó kék szem. Ez a Wagner a hatalma csúcsán lévő Wagner volt, akihez sosem kerültem igazán közel. Ma már szinte mindenhol a kegyeit keresték, nem csak az Új Társadalom hasábjain és a közszolgálati médiában, a piac legnagyobb részét lefedő magánmédiákban szintúgy. A sajtónak nem okozott gondot villámgyorsan alkalmazkodni az új rendhez. Wagner néhány hónap alatt összerakatott egy kompakt javaslatcsomagot, amellyel tulajdonképpen reformálták a közjogi rendszert, az alkotmányra a javaslatcsomag hatályba lépése után rá sem lehetett ismerni. A sajtó pozitívan állt az új retorikához – mi mást is tehetett volna –, s egy-kettő a hatalom kiszolgálójává vált, az olyan utolsó mohikánokat leszámítva, mint a Cogito, amely viszont erőteljes minőségi hanyatláson ment át. Eleinte voltak ugyan erőtlen tiltakozások a sajtó részéről, kisebb megmozdulások, pár ezer emberrel, meg néhány üres címlap, voltak szocdem felszólalások az Európai Parlamentben, de a sajtó hamarabb belefáradt a csatározásba, mint a kormányzat. Túl nagy volt az egymásrautaltság, s megköttettek a kényszerszövetségek. Wagner hamarosan jól működő szimbiózist alakított ki a sajtóval: engedte például, hogy cikkezzenek magánéleti zűrjeiről, állítólagos szeretőjéről, egy német grófnőről, és a feleségétől való elhidegüléséről. Talán hízeleghetett is neki, ha a sajtó a magánélete iránt érdeklődött, hiszen mit sem szeretett annál jobban, mint amikor körülzsongták, amikor bálványozták. Amíg a sajtó megmaradt a bulvár szintjén, nem számított veszedelmesnek. Az olyan elszórtan próbálkozó maradi hírlapírók meg, mint jómagam, inkább csak a szórakozás kedvéért, álnéven, komolytalanul tettük, amit tettünk ideig-óráig.
Nem töprenghettem soká az irodában, hamarosan megszólalt a telefon, óvatosan felvettem a kagylót, s egy bársonyos női hang közölte, Varga úr az irodájában vár. Varga úr, kérdeztem vissza.
– Poldauf miniszter úr kabinetfőnöke. Az irodáját kettővel az öné után találja.
Ez a Varga nevű rendesen megvárakoztatott. Egy apró előszobába tereltek be, ahol hamarosan Miro Steinnel futottam össze, akit még a Cogitóból ismertem.
– Sebastian – vigyorgott rám Miro Stein, kissé álnok vigyorral. – Hallottam, hogy állítólag csatlakozol hozzánk, de nem akartam elhinni.
Miro azok közé tartozott, akik mindig nagyon pontosan előre kiszámolták, mikor mit kell meglépniük. A Cogitónál kezdte, de még Wagnerék győzelme előtt átvándorolt az Új Társadalomhoz, ahol a főszerkesztő-helyettesi rangig vitte. Ezzel bebiztosított magának egy pompás kis helyet, pompás kis fizetéssel az államigazgatás exkluzív berkein belül.
– Egy bizonyos Vargához sorakozom, talán te is?
– Egy bizonyos Varga? Netán nem ismered? – kérdezte váratlan bizalmassággal.
– Sárkány hívatott be ide.
– Azt sejtettem, de Sárkány itt most nem fontos. Ha már Varga kezébe kerülsz, Sárkány nem pátyolgathat tovább. Legfeljebb Poldaufnál, de Poldauf elveszett ember Varga nélkül.
– Lehet itt beszélni? – lestem körbe a szűk kis helyiségben.
– Itt igen – ült le mellém a pamlagra Miro. – Ne ijedj meg Vargától. Rettenetes egy figura. Európai diktátorok életrajzait bújja, a kedvenc énekesnője Kylie Minogue, és hajlamos kiválasztottnak tartani magát.
– Remekül hangzik.
– De senkit nem fogad, ha akár egy szemernyi esély is van rá, hogy nem tetszene neki. Mindig alaposan felkészül mindenkiből. Ezért mondom, hogy ne ijedj meg tőle. Másrészt csodálom, hogy miután megírtad azt a tanulmányt az állampolgársági törvényről, épp téged hívtak.
Bele kellett nyugodnom, hogy a publikálatlan elemzésemet az állampolgársági törvényről itt mindenki töviről hegyire ismeri.
– Az egy tök tárgyilagos elemzés volt – válaszoltam, nem minden meggyőződés nélkül. Valóban szakmailag megalapozottnak tartottam azt a munkát – Fröhlich azonban, aki nemrég alapított új hetilapot a nem túl fantáziadús Hét Nap címmel, túlságosan kormányellenesnek találta, és nem volt hajlandó közölni.
– Itt jól olvasnak a sorok között – mondta Miro. – Szinte már csak a sorok között olvasnak.
– Poldauf irodája merre van? – kérdeztem, de nyílt közben az ajtó, s nyomban Varga előtt találtam magam.
– Nocsak, Sebastian, Isten hozta! – üdvözölt Varga. Az irodája olyan hatalmas volt, mint egy székesegyház oldalhajója, kissé megilletődtem, ahogy beljebb léptem. Egy irdatlan tölgyfa íróasztal elfoglalta az iroda teljes hátsó traktusát, előtte egy hosszú ovális tárgyalóasztal, gyümölcstálakkal és kissé giccsesnek ható, sokkarú gyertyatartókkal. Két eltúlzott méretű kristálycsillár függött a mennyezetről, vakító fénnyel árasztva el az iroda közepét; a sarkaiban azonban, ahol pompás bőrfotelek álltak, rejtelmes félhomály uralkodott. Az egyik fal mentén szekrényes könyvespolc, alaposan telezsúfolva, csak néhány, a hadviselés tudományáról értekező kötet címét tudtam kivenni, úgy saccoltam, a huszadik század elejéről. Mikor Varga egész közel hívott magához, láthattam, hogy íróasztalán Ludendorff tábornok, az első világháború német hadurának emlékiratai hevernek: szinte rongyosra olvasta már a könyvet, s legalább öt-hat rojtos könyvjelző meredt ki a lapok közül.
Varga előadásából, amely nagyrészt azt a meglehetősen üresen kongó tételt járta körbe újra és újra, milyen komoly feladatok várnak ránk ebben a hivatalban, milyen nemes, de embert próbáló munkákat kell majd elvégeznünk, sikerült kivennem, hogy mérhetetlen tisztelettel és odaadással beszél egy bizonyos Oskarról. Varga a legfőbb szerencséjének nevezte, hogy Oskar a segítségére van, az eddigiekben felbecsülhetetlen értékű munkát végzett, s neki köszönhetően sikerült a minisztériumban úgy-ahogy rendet tenni a harácsoló és mindent fenekestül felforgató szocdem előd távozása után. Végül, egy váratlan pillanatban elakadt a szava, egészen hirtelen, de ekkor sem pillantott rám.
– Megmutatta már magának valaki az irodáját? – kérdezte kissé lekezelően, majd azt is megkérdezte, találkoztam-e már Oskarral.
Újdonsült kollégámat Oskar Brehmnek hívták; amikor bemutatkoztunk egymásnak, katonás vigyázzban állt, ám a következő pillanatban mintha teljesen elvesztette volna a tartását, olyan nyeglén roggyant össze, mint egy elsőéves bölcsészhallgató vizsga előtt. Beesett, kifejezéstelen, lárvaszerű arca volt, és soha nem nézett a szemembe a hideg tekintetével. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy igazi porosz jellemű fickó, aki a világ minden jelenségét a Sachsenspiegel és a Bürgerliches Gesetzbuch kontextusában értelmezi. Mintajogász, aki kimondhatatlanul büszke gyökereire, régmúlt idők vesztes hadseregeire és a történelem színpadáról dicstelenül levonult vaskancellárokra, vastábornokokra, vasakárkikre.
– Ha a könyvtáramat óhajtaná igénybe venni, állok rendelkezésére – mondta hűvösen, mire én biccentettem, s menekültem az irodából.
Ahogy átléptem Oskar irodájának küszöbét, egy pillanatra felém fordult egy férfi, aki ugyanekkor lépett ki Vargától. Villámlátogatáson lehetett nála, valószínűleg fontosabb ügyben, mint pár perccel korábban jómagam. Öltözéke alapján jobb sorú újságírónak tűnt, sötétkék zakót és alatta fekete garbót viselt, kezében karcsú iratmappa. Biccentettem felé, de elkapta a fejét, s valódi huzatot hagyva maga után viharzott el. Miro Stein tűnt fel a nyomában, kényszeredetten vigyorgott, ahogy rám nézett.
– Na, megvolt a pofavizit?
– Ki volt ez a jólfésült fickó? – kérdeztem rögtön.
– Nocsak, azt akarod, mindjárt első nap minden poént lőjek le? – kacagott fel szárazon Miro. – Menj inkább, dobj be valahol egy sört. Varga majd hív, ha szüksége lesz rád. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL