Egy háborús bűnös története 18/1.

A beszélgetést, mint rendesen, egy röpke telefonhívás előzte meg: hazafelé baktattam éppen leszegett fejjel egy mocskos alsóvárosi utcán, amikor megcsörrent a mobilom. Ismeretlen számot jelzett, hosszasan haboztam, felvegyem-e. Egy fáradt, rekedtes hang jelentkezett a túloldalról, a fáradtság, rekedtség és fátyolosság mögött azonban valami tüzes energia bujkált. Anton Krzysztofként mutatkozott be, s nekem beletelt pár másodpercbe, mire dekódoltam ezt a nevet. Senki nem ezen a bonyolult lengyel nevén ismerte az öreget, hanem Sárkányként, legalább negyven éve ez alatt az ismeretlen eredetű becenév alatt futott. Egyszer-kétszer már beszéltünk korábban, irodalmi esteken, füstös kávéházak mélyén, mikor még B.-ben dekkoltam, de nem voltunk pajtások. Sárkány kihagyta az udvariassági köröket, csak megkérdezte, el tudok-e jönni holnap este az Agathába. Ott leszek, feleltem.
Egy nyomasztó sarokba húzódtam be az Agathában már kora délután, felszerelkeztem öreg és még öregebb lapokkal, és gyömbéres üdítőt kértem a törékeny szőke pincérlánytól, aki olyan furcsa távolságtartással beszélt velem, mint valami szökött őrülttel. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a pincérlányt, ahogy azokat a borús képű hírlapíró lovagokat is, akik egymást váltogatták az Agatha, mondjuk így, kedélyes félhomályában. Csodálkoztam, hogy Sárkány épp ide hívott, a liberális sajtó munkásainak fellegvárába. Itt több volt a kormány esküdt ellenségeinek számító tollforgatókból, mint bármelyik b.-i kávéházban: hiába tartotta Alsóvárost mindenki egy utolsó porfészeknek, az Agathában s a hozzá hasonló hodályokban kotyvasztgatták azokat a kiáltványokat, amelyek elég sok fejtörést okoztak az itt gyülekező újságírók által simán „klerofasisztának” titulált kormány számára. Úgy nézegettek felém a legnagyobb fröcsögők, a kifulladt bloggerkirályok, az egykori véleményvezérek, a hitelüket vesztett megmondóemberek, mintha máris tudták volna, mire készülök. Jóllehet még én magam is csak annyit sejtettem, hogy Sárkány üzletet ajánl nekem. Sárkány ugyanis komoly üzletember volt, s ezt a tehetségét nem vonhatták kétségbe az Agatha törzsvendégeinek számító csótányszegény szabadgondolkodók sem. Soha nem volt rossz neve a Grál Kiadónak, amióta pedig Wagner hatalomra került, s az ő könyvei is – természetesen – a Grál gondozásában jelentek meg, vezető szerepe a könyvpiacon kétségbevonhatatlanná vált. Sárkány ügyesen építgette a birodalmát. Azt viszont soha nem sikerült megértenem, ez az eszes, művelt és furfangos ember hogy adhatta a kiadó mellett alapított nyomdájának az R. I. Press nevet, ami számtalan idétlen szóviccre ihlette a firkászokat. A Cogito véleményrovatának szerzői Repressznek becézték a nyomdát, és fáradhatatlanul pufogtatták az olyan poénocskákat, mint az „R. I. P. demokrácia”, a Cogito online változata által kinevelt, s időközben önállósodott bloggerekről nem is beszélve, akik kormányellenes dörgedelmeikből egyetlenegyszer sem hagyták ki Sárkányt, bár szerintem igazából sosem találtak fogást rajta.
Meglehetősen kopottas, világosbarna tweedzakót viselt, mint egy bohém bölcsész, a cipőjén sárfoltok, bár ezt meg lehetett bocsátani a mocskos őszi időjárás miatt. Messziről nyújtotta felém a kezét, s közben volt egy tizedmásodpercnyi ideje, hogy körbenézzen, és felmérje a helyzetet. A gyanakvó, ellenszenves pillantásokat felénk lövellő vendégek tulajdonképpen az én nem olyan régi baráti és munkatársi köröm tagjai voltak, de nem tudhattam, mennyire tájékozott efelől Sárkány. Soha nem írtam egyetlen cikket sem a valódi nevem alatt a Cogitóba, és Bernard titoktartásában nem volt okom kételkedni.
– Príma helyet választottál – mondta Sárkány mintegy üdvözlésképpen. – Itt a sarokban pont megfelel.
– Ne haragudj, ezeket félretesszük – szabadkoztam az újsághalom miatt. Nem baj, ha látja, igyekeztem felkészülni a beszélgetésre, gondoltam. – Úgyis mind szemét.
– Mindent el kell olvasni – mondta Sárkány, s a halom tetején heverő Cogito felé bökött. – Ezeket a legalaposabban. Ismered a társaságot, ugye?
Mielőtt válaszolhattam volna, megjelent a szőke, törékeny pincérlány. Ugyanolyan bután nézett Sárkányra, mint rám. – Egy ugyanilyet – bökött az italom felé Sárkány. Csak miután a pincérlány elment, kérdezte meg, mit iszom, s mikor közöltem vele, elszörnyedt, hogy sok mérget megivott már, de ezt még nem próbálta.
– Korábban szoktalak látni a b.-i irodalmi esteken, de egy ideje eltűntél – mondta Sárkány, mikor már megjött az itala, s még egyszer, a feltűnést kerülve, körüljártatta a tekintetét a kávéház belsején. – Valakik azt beszélték, alkoholista lettél, de nem hittem nekik.
– Megtisztel a bizalmad – nevettem el magam. – Egyébként, az sem nagyobb katasztrófa a többinél.
– Minthogy a kispolgári hétköznapoknál? Biztosan igazad van. Nem tudom. Nekem más betegségek jutottak ki. Na de te egészségesnek látszol. Mondjuk ezekhez a fazonokhoz képest, akik itt lézengenek. Volt egy efféle sejtésem. Rég nem voltam már ezen a helyen, egyáltalán, rég nem járok már sehova Alsóvárosban. Nem mintha nem érezném itt jól magam, én igazi alsóvárosinak tartom magam, még ha nem is vagyok tősgyökeres, de itt nőttem fel, és nem szándékozom elmenni innen. De itt mostanság nem nagyon lehet levegőhöz jutni. B.-ben valamivel könnyebb. Csodálom, hogy a magadfajta fiatalemberek bírják ezt itt. Bár lehet, neked még nem számít a szennyezett levegő.
– Bírom a füstöt, ha arra gondolsz – jegyeztem meg bátortalanul, nem sejtve, hova akar kilyukadni az öreg. Ahogy az arcát néztem, nehéz, sorozatos elvonókúrák képkockáit láttam magam előtt, a tekintete elgyötört volt, sok-sok elfojtott indulattól terhes, ami lassan, de annál biztosabban gyűri le az embert. Ha szándékosan rosszindulatú glosszát kellett volna írnom a Cogitóba, vagy nem is, inkább egy szennylapba, Sárkányról, megírhattam volna, hogy a tipikus kereszténydemokrata vonásai ütköznek ki az arcán, a gyatrán leplezett élvetegség, a ragacsos, patetikus álszerénység és a sekélyes tudálékosság jegyei, miközben az arca visszataszító árkai mintha az előrehaladott rothadásról tennének tanúbizonyságot, nemcsak az arca, de a lelke rothadásáról is. Milyen örömmel lehozta volna ezeket a sorokat egy haldokló kormányellenes szennylap, amely épp mostanában veszíti el hitelességének utolsó morzsáit a hitelezőkkel és a soká türelmes nyomdával szemben.
– Azért, gondolom, jólesne neked is némi friss levegő. Emlékszem az írásaidra, azokra a rövid, csattanós novellákra, néhányat még mi is lehoztunk a Scriptumban annak idején. Azok szellős, gyors írások voltak, ígéretesek, nem mondom, hogy hibátlanok, de hisz akkoriban csak húsz-egynéhány éves lehettél.
– Úgy valahogy – bólogattam, bár nem emlékeztem, hogy a Grál irodalmi folyóirata közölte volna bármelyik írásomat. – Sajnos nem jutottam sokkal messzebbre ma sem.
– De jogászként, remélem, nem hanyagoltad el magadat. Hogy az irodalommal mit kezdesz, még eldöntöd, ott mindig lehet újrakezdeni, de a jogban aligha. Tudom, hogy írtál néhány elemzést nemrégiben, talán Fröhlichnek, az ő új hetilapjába, nem? Nem túl ötletes lap, az egyik prágai magazint másolja.
– Végül nem hozta le azokat az elemzéseket, azt mondta, túl hosszúak, nem olvasná el őket a kutya sem. Pedig nyolcflekkesre rövidítettem mindkettőt. Az egyik az állampolgársági törvényről szólt, a másik…
– Sebastian – fogta suttogóra a hangját Sárkány, s közelebb hajolt –, Poldaufnak lenne rád szüksége. Becsöppent a védelmi minisztériumba, hisz tudod, és ott most komoly dolgok fognak zajlani. Kell neki egy ember, akiben megbízhat.
– Komoly dolgok?
– Nincs sok idő tétovázni. Ha most beszállsz, menet közben még meggondolhatod magad, de ha most elutasítod, mi még egyszer nem ajánlkozunk fel. És az az érzésem, könnyen ezek között a fazonok között találhatod magad, akik szerintem mindenben már csak a gyűlölet ízét érzik.
– Most azonnal kell döntenem?
– Szerintem már döntöttél is – mondta Sárkány, és nyújtotta a kezét. Riadtan kaptam elő én is a kezemet, mintegy védekezésképp.
– Ugye semmi akadálya, hogy holnap nyolcra megjelenj a minisztériumban? Az irodád készen fog várni. Lesz pár kényelmetlen intéznivaló, amiken át kell esni, de a formaság az formaság.
Alaposan belém vésődött, ahogy ezt mondta. A formaság az formaság. Kifizette az egész számlát, és még haza is akart vinni, de hevesen tiltakoztam, mondván, mindig sétálok hazafelé, afféle egészségügyi séta. Egészségügyi séta, ismételte meg a szavaimat nevetve. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL