Egy énekes lezárt szemekkel

Nutini úgy énekel a nyilvánosság előtt, hogy közben lecsukja a szemét. Nem eretnek gondolat azt feltételezni, hogy az eddigi négy stúdióalbuma – a These Streets, a Sunny Side Up, a Caustic Love, majd a Last Night in the Bittersweet – rögzítése közben sem nyitotta ki a hol zöldnek, hol barnának, hol szürkének tetsző szemét. Igen, a szemszín! Nem véletlen, hogy szóba került, hiszen legyen akármilyen árnyalatú a harmincöt éves énekes-dalszerző szeme, olyan átéléssel és önazonossággal szólaltatja meg a Last Night in the Bittersweet címmel, július első napján megjelent, a brit albumeladási lista élén nyitó új stúdióalbuma 16 szerzeményét, hogy könnyen azt képzelhetjük, előadás közben végig zárva tartotta a szemét.

És mielőtt tovább időznénk az olasz–skót szülőktől származó Nutini szeménél, engedtessék meg, hogy átrohanjunk az eddigi pályáján. 2006-ban debütált, majd 2 millió példányos európai eladással kétszeres platinalemezzé váló These Streets albumát még az időszak igényeit kielégítő pop-rock hangzás fémjelezte. A Sunny Side Up (2009) című munkájával viszont már jelentősen elmozdult a folk irányába, amelynek eredményeképp a diszkográfia legsikerültebb darabja, a Caustic Love (2016) már inkább a blue-eyed soul és a R&B vonalat vitte tovább.

A hangzásbeli sokszínűség úgy mutatkozik meg a Last Night in the Bittersweet zenei anyagán (72 percre rúg a felvételek listája), hogy keveredik benne egy rakás olyan jellegzetesség, amely általában szépen eltoltja a „garázsrock” vagy „fürdőszobarock” képviselőit a könnyedtől és ócskától. Az album sokoldalú és fantáziadús; alapvetően rockos, de soulból és folkból is gazdagon merítkezik. Az Ivor Novello-díjas Paolo Nutini – pályafutása első jelentős megtorpanását orvosolandó – nem véletlenül nyúlt ehhez a megoldáshoz, ugyanis zenei előmenetelét nemcsak a különleges, érces hangszín, hanem utóbb már a biztonsági szintet át nem lépő kísérletezés jellemzi.

Az eposzi jelzőkkel minden további nélkül felcicomázható korongon ugyanúgy akad klasszikus, mint experimentális rock, de az indie-pop mellett akár olyan soul dallam is, amely Ben E. King vagy a The Righteous Brothers világát idézi. Például a Lose It című dal az album egyik legérdekesebb kísérlete, amelyen kezdetben gépies, fémes hangon szól hozzánk, aztán öt és fél perces hossza alatt egyre dühösebbé és unalmassá válik (közben végig megőrzi a krautrock-hangzást), a Petrified In Love meg annyira kiszámítható, mintha egy középkategóriás tévésorozat betétdala lenne. Szerencsére ott az albumról legelőször közreadott Through the Echoes (a válogatás legerősebb és legkedvelhetőbb szegmense), amely úgy indul, mintha Otis Redding megtanult volna skót akcentussal énekelni. Aztán rögvest rájövünk, hogy Nutini csak alapul vette a slágerkészítés egyik alapelvét, miszerint az ismert hangzás minimális variálása lehet az egyik legfőbb kulcs. A Radio című finom rockballada a szerelemre vágyás ódájaként ugyancsak magasra teszi a mércét.

A Nutini által – hét esetben társ-szerzővel, köztük producereivel, Gavin Fitzjohnnal és Dani Castelarral – írt dalok mégsem tűnnek koppintásnak, témaviláguk pedig hitelesen váltogatja az elementáris erejű szerelmet, az alkohol- és kábítószermámoros pillanatokat és a mardosó kreatív válságot. Mindeközben az album egységes képet rajzol ki, amelyben a refrénnel takarékosan egyáltalán nem bánó Acid Eyes végig feszültséget teremtő hangszerkavalkádja tökéletesen illeszkedik a vokális bravúrokra lehetőséget kínáló Everywhere című érzelmes, akusztikus balladához.