Egy eltűnt világ arcai

Ezúttal nem csak arról van szó, hogy a szakmabeliek más szemmel látják a képeket, mint mi lelkes érdeklődők. És ha esetenként találkoznak a nézőpontok, az bizony boldog, sőt emelkedett pillanat. A Három szín című tárlaton nemcsak a képek értelmezésében járhatunk más úton. Mi, szakmán kívüliek, remek portrékat, egy eltűnt világ arcait látjuk, a szegénység faházait, a cári Oroszország sokféle népének szépséges viseletét rögzíti a szemünk, vad grúz, baskír tájakat, a sztyeppei nomád kirgizek éhségét, vagy a szamarkandi iszlám iskola diákjainak életét. Mellette a vasútépítő tisztviselők rendezett csoportképét, teaszedő görög asszonyokat, aratókat, vagy épp Buhara emírjét, aki 1910-es években pózolt a kamera előtt. A fotós és modellje hogyan is sejthette volna, hogy több mint 100 évvel később óriásplakát lesz belőle a Nagymező utcai Mai Manó Ház lépcsőházában, ami egyúttal a Három szín kiállítás előszobája. 
Látjuk persze mind az izgalmas színeket is. Egysíkúak ahhoz képest, amit ma kapunk filmen, plakáton, fotón, s talán ezért érezzük lágyabbnak, finomabbnak, sőt költőinek az ábrázolást. A profánabbakban felmerül persze, hogy ők is tudnak ilyet, ha nem sikerül élesre állítani a zsebkamerákat, vagy beremeg a kezükben a telefon és a színek egymásba csúsznak. De amikor a színes fotográfiával való múlt századi kísérletek eljutnak addig, hogy a művész szinte fest, amikor fényképez, akkor már nincs helye a viccelődésnek. Mert visz magával a világába, az izzó naplementébe, a grafikai ábrázolásra hajazó pasztell szürke, zöld faluba, s a képet egy bordó háztető zárja. Az egyik tájképe pedig hatásában olyan, mintha pointillizmus egyik francia mestere festette volna. Remek szellemi kaland, amikor a látogatónak ilyesféle asszociációi támadnak, a saját szórakoztatására.
A szakmabelieknek az orosz fotográfus, Szergej Prokugyin-Gorszkij képei, melyek az 1900-as évek elején készültek, ennél is többet adnak. Számukra mindez nemcsak fotótörténet, hanem hallatlanul izgalmas fejezete a fotográfia tudományos-technikai fejlődésének is. A művész a cári Oroszországot járta be kamerájával, szenvedélyesen kísérletezve a színes fényképezéssel. Kitalált és megépített magának egy különleges, három színszűrős fényképezőgépet. Aztán a képek bemutatásához tervezett egy hasonló elven működő vetítőgépet. Sokféle próbálkozás után híres módszerét 1906-ban dolgozta ki, 9x24 centiméteres üveglemezekre rögzíti a képet, háromszor egymás után, más-más színszűrővel. Így elsőként örökít meg színesben, Szibériában, egy olyan természeti jelenséget, mint a napfogyatkozás. Az egyik leghíresebb képe is így készül az írófejedelemről, Lev Tolsztojról. Munkásságát II. Miklós cár támogatásával végezte, így utazta be és örökítette meg 1909 és 1915 között a cári birodalmat.
Az első világháború majd a 17-es forradalom miatt az életmű megszakad. 1918-ban a családjával elhagyta az országot. Közel 2000 felvétele vele utazott. Több állomáshely után 1922-ben Párizsban telepedtek le. 1944-ben bekövetkezett halála után 1900 üvegnegatív, 710 fénykép az Amerikai Kongresszusi Könyvtár tulajdonába került. Itt kezdték meg 2000-ben munkássága digitalizálását. Ebből a gyűjteményből válogattak a budapesti kiállítás kurátorai. 
Szergej Prokugyin-Gorszkij több kortárs alkotóra hatott, akik a műfajon belül színelmélettel is foglalkoznak. S hogy ez nemcsak egy jól hangzó állítás, ami az orosz művész kiemelkedő életművét szolgálná igazolni, a kiállításon az utódok képeiből is láthatunk néhányat. A magyar Balogh Rudolf, Bíró Dávid és Eperjesi Ágnes, valamint az amerikai Liz Nielsen és Bill Sullivan fotográfiái saját stílust képviselnek, mégis tovább játsszák a szín „szimfóniát”, aminek az első „kottáját” orosz mester alkotta meg, a múlt században.

Völgyi Vera