Egy csengő hangú mesemondó

„Ha az ember nem szívvel-lélekkel dolgozik, akkor ne is csinálja(Dobos Márta felvételei) Nemcsak énekléssel foglalkozik azonban, hanem meséléssel is – ez utóbbihoz egészen különleges előadásmódot használ.

Hányszor játszottad Az élet és a halál vize című mesét?

Nagyon sokszor, de még mindig élvezem és gyönyörködöm benne. Ha az ember nem szívvel-lélekkel dolgozik, akkor ne is csinálja.

Milyen főbb szempontok szerint dolgoztad fel a mesét?

A dramaturgiát az a lelki igényem szabályozza, hogy megnyissak egy olyan belső teret, ahol a képek, a hangok, a zene, a csend is beszéddé válik. Bevallom, bár a darab mondanivalója nagyon fontos, nekem mégis fontosabb, hogy a saját magányával körülvett nézővel valamiképpen felvehessem a kapcsolatot. Ezen kívül a népi mesemondás szabályai a meghatározók.

Milyen szempont szerint választod ki a mesét?

Idáig mindig gömöri népmesét választottam. Ez a régió közel áll hozzám, mert itt éltem. De lehet, hogy a következő mese mátyusföldi vagy zoborvidéki lesz. A népmese azért jó választás, mert benne a szavaknak, hangoknak, képeknek több jelentésük van, és olyan erő sugárzik belőle, amely utat tud mutatni a mai értékzavaros világban. Fontos, hogy a tájegység zenei anyagát is el tudjam énekelni. Merthogy nálam valahogy a beszéd az ének után születik meg. Valójában sokkal többet szeretnék a játék közben énekelni. Arról álmodozom, hogy olyan játékot csináljak, amelyben szinte nincs is beszéd.

Az előadások során a zenei aláfestést és a különféle hangeffektusokat Kováts Marcell biztosítja. Miért őt választottad?

Úgy hozta a sors, hogy egy varsói koncert alkalmával összetalálkoztunk. Nem találtam nála alkalmasabb zenészt, nagyon sokoldalú muzsikus. Míg a zenészek általában egy-két hangszeren játszanak, Marci nyolcat-tízet is meg tud szólaltatni, és pontosan tudja, mikor mit és hogyan kell megcsendíteni. Szervezőnek is nagyon jó, ez pedig fontos, mert én tulajdonképpen egyedül vagyok magára a játékra. Amikor a budapesti Kolibri Fesztivál szakmai értékelésén méltatták az előadást, akkor azt mondták, nem láttak még ilyen zenészt, aki olyan nagyon beleéli magát az előadásba, hogy időnként elfelejti használni a hangszert. Az előadás így vált számukra hitelessé.

Az előadások során mindig bevonod a közönséget a játékba. Nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is. De a felnőttek mindig vonakodnak kiállni. Szerinted miért?

Csak egy ideig vonakodnak, mert nincs esélyük! A felnőttek a múltban valóban sokkal nyíltabban mertek örülni, nevetni, énekelni, sőt sírni is vagy szópárbajokat vívni. Hangjuk, véleményük, arcuk volt, nyíltabban vállalták érzéseiket. Most valahogy bezárkózik mindenki. Biztosan nagyon sokat ártott minden közösségnek az elmúlt korszak, amikor jobb volt óvatosnak lenni. Jó volna, ha szabadabbak és őszintébbek akarnánk lenni és mernénk veszteni is.

Olykor bizonyára érdekes helyzetek alakulnak ki, amikor behívsz a mesébe egy-két felnőttet?

A legizgalmasabb történetünk egy kisvárosban volt. Kihívtam a közönségből valakit, akinek az alakját, az arcát a sötétben nem láttam, de ragyogott a szeme. Szinte megigézett, annyira csüngött minden szavamon. Amikor kijött, akkor láttam, hogy egy százkilós, hajléktalan roma ember, kicsit bárgyú tekintettel. Nagyon meg volt illetődve, hozta a nehéz testét, becsoszogott a színpadra. A közönségnek elakadt a lélegzete, hogy most mi lesz. És nem lett baj, mert akkor nem az számított, hogy ő kicsoda, hanem az, hogy mennyire örül. És ezért lehetett vele végigjátszatni a király szerepét. Kiválóan csinálta, és az előadás végén az utolsó Jánoska szerepére felhívtam egy férfit, akinek le kellett térdepelni a király előtt. Kiderült, hogy ő a polgármester, és emellett parlamenti képviselő. A mesében van ilyen, hogy a parlamenti képviselő letérdepel egy hajléktalan előtt. Azt hiszem, hogy amikor egy felnőtt valamilyen szerepet vállal egy mesében, akkor nagyon jól tudja, hogy ez egy olyan világ, ami csak csodából születhet meg, és néhány pillanatra megszűnnek a „világi” törvényszerűségek, amelyek megbilincselik az örömöt, vágyakat.

A kellékeidet ki készíti?

A bábokat a rudnai Juhász Éva készítette, a vasállványzatot pedig a berzétei kovács, Gašpar Vladimír. A férjem találta ki, milyen legyen, neki végtelenül jó képzelőereje van. Én inkább a szagát és a hangját érzem a dolgoknak, de nem látom magam előtt és egyáltalán nem tudom lerajzolni. Ő pedig precíz, pontos, le tudja rajzolni, kimérni, hogy jó legyen. Nekem nagyon fontos, hogy vannak olyan emberek körülöttem, akik a hiányzó pontokat betöltik.

Merre jártál már a meséddel?

A legkülönbözőbb helyszíneken lépek fel. Színházak, művelődési házak színpadain, osztályokban, tornatermekben, focipályán, parkokban, Budapest terein, kánikulában és fagyban is – ahol az emberek összejöttek. Játszottam Magyarország szinte összes állami báb- és meseszínházában, fesztiválokon, nyugdíjas otthonokban, gyülekezeti házakban. Azokban a falvakban, városokban, iskolákban, ahol a pedagógusok vagy a szervezők meg akarják ajándékozni a lakosságot, a tananyagnál többet vagy más módszerrel szeretnének átadni.

Te mindig valami új dologgal állsz elő. Most min dolgozol?

Egy nagyon érdekes zenei anyagon. Ezek 16. századi halottas és virrasztó énekek, amelyek főképp a Felvidéken keletkeztek, s remélem, hogy február végéig kész lesz a stúdiófelvétel. Az az üzenete, hogy egy végtelen, józan, bölcs mértékletességgel kell szembenézni az élettel és a halállal, fölmérni, mire jutottunk életünkkel, hová kellene vagy kellett volna jussunk. Attól is izgalmas lesz a felvétel, hogy Béhr László cimbalmozik benne, akivel nagyon-nagyon régen a Ghymesben együtt muzsikáltunk. És Szokolay Dongó Balázs, aki dudás és dzsesszzenész. Azt szeretném, hogy „elcsendesítő” zene legyen, azzal a füllel is hallható, amellyel nemcsak hangokat hallunk, és a zenét hallgatva megállhatunk és elgondolkodhatunk. Sokat utazol. Hogy bírja ezt a családod?

Igyekszem úgy megszervezni a fellépéseimet, hogy általában kedden-szerdán utazom, bár így is nagyon nehéz elszakadni a családomtól. Minden este szeretek hazaérni. Aggodalmaskodó anyuka vagyok, és napjában százezerszer hazatelefonálok, hogy a kesztyű meglett-e, és a nyelvtankönyv be lett-e csomagolva. Ugyanakkor nagyon sokat tanultam és láttam az utazásaim során, és ez formál, alakít engemet is.

Amikor Berzétén laktatok, egy vegyes kórust alakítottatok, amely irányításod alatt szép sikereket ért el, lemezt is kiadtatok. Hogyan látod a jövőjüket?

Nem végleg mentem el azáltal, hogy elkötöztünk onnan, hiszen havonta visszajárok, próbálunk. Bárhová megyek, mindenhol hasonló munkát végzek. Sok faluban megfordultam, gyűjtöttem, és bárhová jutok majd, mindig kötelességemnek fogom érezni, hogy az emberek valamilyen oknál fogva összetalálkozzanak. Az éneknél, mesénél, imádságnál csodálatosabb ok összejövetelre nem nagyon van. Én nagyon boldog voltam, hogy olyan embereket találtam Berzétén, akik énekelni tudnak és ki tudnak nyílni, akiknek ennyi sok „adnivalójuk” van. Semmiképp sem érzem azt, hogy elköltöztem onnan, mert valahol gömörinek érzem magam. Bár Mátyusföldön születtem, azt hiszem, eddig még soha sehol nem éreztem magam annyira otthon, mint Gömörben.