Dusza István hagyatéka

Azt már nem tudhatjuk meg, mit szólna, ha szembesülne azzal: amit a színházról mondott a nyolcvanas-kilencvenes években, annak egy része – megváltoztatva a megváltoztatandókat – napjainkban is igaz. Dusza István 2002 óta nincs köztünk. A halál ötvenegyedik életévében, szellemi ereje teljében ragadta el. Életében öt, ma már hozzáférhetetlen kötete jelent meg, melyet egy huszonöt tanulmányt és tanulmányértékű kritikát tartalmazó posztumusz kötet követett, Csanda Gábor szerkesztésében és utószavával. Csanda az utószóban nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a 174 oldalas válogatást esetleg újabb kövesse: „Meglehet, ezt a mostanit majd további kötet is követi, s akkor látható lesz szerzőnk jelentősége, szerepe.” Mondanom sem kell, nem követte. A közeg, amelyben élt és mozgott, a 2003-as kötettel „letudta” a kegyeletet, a színészek már nem kívánták egymásnak, hogy „Írjon rólad a Dusza!”, mi pedig szép lassan elfelejtettük őt. Dusza István 1951. április 12-én született, Gömörhorkán. A kassai ipariban érettségizett, majd a gömörhorkai papírgyár technikusaként dolgozott; a sajtóval munkáslevelezőként került kapcsolatba. „Tettekkel ünneplik a CSKP fennállásának 50. évfordulóját a gömörhorkai cellulózgyár milicistái. Mindegyik vállalta, hogy szabad idejében 50 munkaórát fog ingyen ledolgozni a termelésben. A milicisták így 12 900 korona értékű munkával gazdagították üzemünket” – írja az Új Szóban 1971. január 27-én megjelent tudósításában. A nyúlfarknyi mínuszos hírt nemcsak korjellemző volta miatt idéztük teljes terjedelmében, hanem hogy érzékeltessük, honnan indult az az út, amelyet az emlékezetünkben teljes szellemi vértezetben élő Dusza István bejárt. A színház azonban – sorsszerűen – már ezen a mára megsárgult, málladozó újságlapon is rákacsint későbbi kritikusára. Egy hasábbal Dusza tudósítása mellett arról olvashatunk: „A KOŠICEI THÁLIA SZÍNHÁZ 1971. január 28-án 19 órai kezdettel a košicei Duklában (Dimitrov tér) bemutatja Ján Solovič: Kolduskaland című tragikomédiáját. Az előadást Galán Géza rendezte.” Szellemi találkozásukra pedig az Irodalmi Szemle 1986/8. számában került sor, ahol Dusza magyar nyelvterületen elsőként mutatta be Solovič drámáinak magyar kiadását. (S hogy még egy csavarral megtoldjuk: a drámák egyik fordítója Galán Géza volt. Ma már ő sincs köztünk.) Dusza 1974 és 1980 között levelező tagozaton, az ELTE BTK-n szerzett könyvtár szakos diplomát. 1976 és 1981 között a Nő, 1981 és 2001 között az Új Szó munkatársa, majd szabadfoglalkozású újságíró volt. Író ember vagyok, aki újságokban publikál – határozza meg önmagát R. Székely Julianna az Élet és Irodalom hasábjain. Ugyanez Dusza Istvánról is elmondható. Két, rövidebb terjedelmű, megjelenése (1987, 1990) idején hiánypótló jelentőségű, az amatőr- és diákszínjátszást támogató módszertani kiadvány után 1992-ben, a Kalligramnál jelent meg az első, nem rétegközönségnek szánt műve, a Nézőtéri napló 1981–1990, melyet akár fő művének is nevezhetünk. A két részre osztott kötet első felében egy évtized színikritikái kaptak helyet, a másodikban pedig színészinterjúkat és színészportrékat olvashatunk. Ma már szinte hihetetlennek tetszik, hogy élt köztünk egy ember, aki a kassai és komáromi színházunk összes előadását látta, legalább két évtizeden keresztül. Ha a premierre nem tudott eljutni, nem volt rest az akkor még aktívan tájoló színházak után utazni, hogy egy lepukkadt falusi kultúrházban, nem ideális színpadi körülmények közepette szemrevételezze a darabot. Színészi pályák kiteljesedését vagy éppen ki nem teljesedését követte figyelemmel az évek során, így a kötetet napjainkban forgatva – s az 1991 utáni részt hozzágondolva – színészsorsok alakulását is nyomon követhetjük. Dusza éles szemű és tollú kritikus volt. Az élete volt a színház, amelyet nemcsak értett, hanem érzett is. A pályakezdő Štefan Korenči komáromi rendezői vizsgaelőadását (1987. október 9.) látva nagy bizonyossággal ismerte fel az ifjú rendező erényeit. Korenči azóta a szlovák színház meghatározó rendezője lett. Szintúgy hátborzongatóan érdekes retrospektíve szemlélni a két évtizedes belügyi kitérő után a színházhoz újra visszatért Skronka Tibor pályakezdését… Megkockáztatom, a Nézőtéri napló napjainkban tán még érdekesebb, mint megjelenése idején. Második kötete, sajnos, nem jelent meg. Pedig az anyag együtt van. Dusza értelemszerűen a Nézőtéri napló megjelenését követően is fáradhatatlanul járta színházainkat, a kötet megjelenése nem jelentett korszakhatárt. E hallatlanul izgalmas szellemi pályát és vele az életutat is sajnálatosan lezáró következő évtized anyaga folyóiratsírban várja sorsa jobbra fordulását. Az „ismert” Dusza István elsősorban a színikritikus. De sokrétű tehetség volt, aki ötvenévesen is kész volt gyermek-kézművestáborokról írni, a rá mindenkor jellemző szakmai alázattal. Halálának közelgő, 15. évfordulója alkalmat kínálhatna arra, hogy életművének további feldolgozásával mélyítsük el önismeretünket.