Dorian Gray arcképei

Ez a pajkos metszet váltotta ki a következő gondolatfutamot: „Azt hiszem, Rozsnyai bácsi ezzel a képpel pederaszta voltára óhajtotta felhívni a figyelmet, annál is inkább, mert valószínűleg nem volt az, csak szerette volna Oscar Wilde-hoz való egykori kapcsolatát intimebbé hirdetni. A híres anekdota róla és Schöpflin Aladárról: enyhén italos állapotban Ali bácsi megkérdezte tőle: »Mondd, Kálmán, igaz, hogy téged magáévá tett (nem mondta ilyen finoman) a Wilde Oszkár?« Mire ő így felelt, egyre inkább elvékonyodó, a mondat végén már koloratúr-énekesnő hangon: »Kérlek, ha ez igaz volna, a névjegyemre nyomtatnám!«”. Az önpusztító mártírium dekadens pózaRozsnyai Sidney Carton néven emlékiratot is írt Wilde-ról: a 300 számozott példányban megjelent exkluzív kötet előszavát Stuart Mason írta. Mason kiemeli, hogy Wilde munkásságáról 1905-ig nem lehetett nyíltan beszélni, ugyanis, mint köztudott, az „ambrózia” váratlanul „Szodoma almájává” változott. Ám ha Wilde művészetét, mint ahogy meg is érdemelné, a „görög literatúrába” sorolnánk, erkölcsi aggályaink egy csapásra megszűnnének. Ennek a görög literatúrának a nyomai ott vannak például Babits korai költészetében is. Épp Kosztolányi, Babits és Tóth Árpád az, aki a wilde-i lírát teljes pompájában emelte be a magyar irodalmi köztudatba, hogy aztán a rájuk következő dekadenciaellenes kritikusok máig tartó hévvel elverhessék rajtuk a port. Wilde azonban később újra divatba jött: Juhász Ferenc a Halott feketerigó című poémájában 1985-ben így ír: „magamat Oscar Wilde buzeráns Salome-szivébe, Readingi Fegyház Balladája-szivébe / élve temettem, mint sírba a jógi”. Tóth Árpád híres A readingi fegyház balladája-fordítását Cserna-Szabó András „a bűnhődés míves zenélő dobozkájának” nevezte, Wilde-esszéjében pedig az író az önpusztító mártírium dekadens pózába kövül. Az európai kultúra egyik alaptörténeteA fent idézett Schöpflin mellett Kosztolányi és Konkoly Tivadar is magyarította Wilde főművét, a Dorian Gray arcképét. Dorian Gray belépett a halhatatlan mítoszok sorába: története egyike az európai kultúra alaptörténeteinek. A gyönyörű fiú helyett a róla festett kép öregszik, változik, torzul, miközben az egykori ártatlan szépség a romlás és rombolás útjára lép, majd miután kénytelen szembesülni saját lelkiismeretével vagy tudatalattijával (melynek kivetülése a helyette öregedő festmény), és le akar számolni a képpel mint önmaga démoni oldalával, öngyilkosságot követ el. A festmény visszaváltozik a szépség hordozójává, a halott test pedig visszanyeri valós, az idő folyását tükröző állagát és karakterét. A lelki betegségek közt is szerepel egy úgynevezett Dorian Gray-szindróma: a kozmetikumokat és egyéb fiatalító szereket mániásan alkalmazó, az örök ifjúság konzerválásában betegesen bízók orvosi megnevezésére használják. Az irodalmi Dorian Gray-szindróma legújabb remeke pedig Will Self Dorian című regénye, mely egyszerre Wilde-átirat és Wilde-aktualizáció: a fantasztikusan szellemes könyvben Baz Hallward konceptuális művész Képcső-Narcissus című installációja veszi át az öregedő kép szerepét, a cselekmény pedig az 1980-as évek Londonjában játszódik az AIDS, a heroinfüggőség, a dekadens pusztulás és önpusztítás tragikomikusan teátrális és camp világában. (A camp, ahogy Susan Sontag írja, esztétikai alapú világértelmezés, a kifinomultságon, annak stilizálásán, illetve eljátszásán alapszik, az esztétika uralmát jelenti a közerkölcs, a stílusét a tartalom, az iróniáét a tragédia fölött.) A Dorian Gray-kultusz legújabb terméke Ľubica Čekovská vadonatúj operája, melyet a Szlovák Nemzeti Színház mutatott be a közelmúltban. Nem ez az első Dorian Gray-opera: hogy csak az utóbbi időkre fókuszáljunk, érdemes megemlíteni a dán Thomas Agerfeld Olesen-féle minimalista-eklektikus feldolgozást, melyet szintén 2013-ban mutattak be, vagy a 2011-ben színpadra vitt, kissé halványra sikerült amerikai, Jeffrey Brody-féle adaptációt. Lowell Liebermann amerikai zeneszerző és karmester 1996- os, érzéki és lélektanilag jól kidolgozott műve még mindig erősen tartja magát a Dorian-darabok közt, Hans Kox 1974- es alkotásából pedig remek CD-felvétel készült Philip Langridge-dzsel a címszerepben. Frappáns ötletek és teátrális közhelyekČekovská műve nem operatörténeti esemény. A zeneszerzőnő zenei nyelve ugyanakkor friss, energikus, árnyalt, sokfelé nyitott, a posztromantikus gesztusoktól az elektronikusan modifikált hangokon át a minimalizmusig minden megtalálható benne. Az eklektika képes szintézissé nemesülni, a zene iróniája, sziporkázó szellemessége adott, az előadás összhatása mégsem vált ki különösebb lelkesedést a nézőből. Ennek oka részint a librettó (Kate Pullinger műve) kiegyensúlyozatlansága, főként pedig a kevéssé innovatív rendezés. Nem hallgatható el az sem, hogy Ľubica Čekovská sokszor érezhetően biztonsági játékot játszik: nem meri megkockáztatni a saját hang nagyobb radikalizmusát, mintha minduntalan ott lebegne előtte a konzervatív operabarát rosszalló tekintete. E tekintetben elszakad tanáraitól és mestereitől, Thomas Adéstől vagy Harrison Birtwistle-től. Pedig a zenei elgondolás nemegy ponton elképesztően frappáns: a portré változása, öregedése zseniális módon egy változó-alakuló elektroakusztikus effektusként megjelenített fiúkarra írt motívum, mely az öngyilkosság után visszatér eredeti állapotába. Talán ezért hagyta el a rendező a kép és a valóság tragikus visszarendeződésének színpadi megjelenítését az opera végéről. A camp humor elevenségét is sokszor érezni: a színházjelenet eltúlzott teátralitása eleve olyan zenei megszólalásmódot nyer, mely mintegy előre jelzi a katasztrófát. Csakhogy ezzel az iróniával a rendezés nem igazán tud mit kezdeni: Sibyl Vane öngyilkossága evidensen teátrális operaközhelyként jelenik meg (Gray végül is egy dráma zárójeleneteként éli meg a tragédiát, elmosva a valóság és a színpad határait), és Gray halála sem sikerül másmilyenre, mint közhelyesre. Ráadásul a rendező Dorian Gray portréját üres keretként kezeli, mely mögé időnként odaáll a hús-vér főszereplő. A valóság és az illúzió egybemosását ez érzékelteti, csak éppen a lényegi cserét nem jeleníti meg: az ürességgel vagy az önmagunkkal, netán az önmagunk ürességével való szembesülés nem azonos az időtlen szépség és a romlott, pusztuló, a lét idejébe zárt valóság démoni konfliktusával. A kép ugyanis a második felvonás elején már 18 év hátrányban van, és a valósághoz képest a helyzet egyre romlik. A történet fausti karaktere veszik el itt, illetve annak a kettős létnek a jelentésessége, mely a szubkulturális vagy a tiltott, bűnös, illetve annak bélyegzett ösztönlét metaforájává vált. Itt nem tükörről van szó, hanem egyazon lét két alakjáról: a szépség kisiklatásáról, lelki leleplezéséről. A dekadens-szecessziós szentenciák, élcek, szellemességek kavalkádja helyett a librettó egy-egy kipreparált telitalálatos poént emel életmaximává, vezérgondolattá. A zene szerencsére itt is sokkal többre képes. Lord Henry mefisztói karaktere zenei szinten plasztikusabb, mint verbálisan, s így van ez Mrs. Leaf vagy a madám démoni-komikus alakjával is. „Az érzékek révén kigyógyítani a lelket, s a léleknek köszönhetően kigyógyítani az érzékeinket” – énekli ki Dorian Gray a harmadik felvonás elején életszemlélete vezéreszméjét. A darab érzékisége a zenében ragyogóan manifesztálódik, a rendezésben viszont csak ritkán érvényesül: a bordély és az ópiumbarlang nemi ambivalenciái túl könnyen megadják magukat a zenének. A török fiú jelenete viszont rendezői telitalálat: egyszerre mutatja az érzékiség és az egzotikum kiszolgáltatottságát, az elfojtott ösztön kitörésének energiáit és a játék kéjes agresszióját. Aki csak pár kockát vagy pillanatot is látott Matthew Bourne Dorian Gray-balettjéből, érzékelheti, mennyi potenciális, a tragikomikumig fokozható érzékiség rejlik a tárgyban. Thomas Agerfeld Olesen talán ezért osztotta Dorian szerepét kontratenor énekesre. Pozsonyban ezt a szerepet Eric Fennell (illetve a másik szereposztásban Eamonn Mulhall) énekelte, az opera zenekarát a kortárs operák egyik specialistája, Christopher Ward vezényelte – rendkívüli odaadással. „Erkölcsös vagy erkölcstelen könyv nincs. Csak jól vagy pocsékul megírt művek vannak”– énekli Dorian Gray a második felvonás elején. Pontosan így van ez az operákkal is.