Dopeman és Kicsi Dope – a Pityinger fiúk nagy tervei

Legutóbbi slágeredben, a Nincsen arra szó címűben teljesen kitárulkozol. Korábban nem volt jellemző rád, hogy ennyire beavasd a közönséget a legmélyebb gondolataidba.

Dopeman: A felvétel a The Police slágerének, az Every Breath You Take címűnek az átdolgozása. Peti, az öcsém vetette fel, hogy csináljuk meg. Ő nagy Sting-rajongó. Egyértelmű volt, hogy maradunk a lírai vonalnál, és ehhez bensőséges szöveg kellett. Kerestünk egy énekest, aki hűen előadja a refrént. Nem akartunk női vokált, mint Puff Daddy, aki I’ll Be Missing You címmel szintén átdolgozta. A választásunk Emiliora esett. Sokan mondták, hogy a dallal szélesebb közönségréteget céloztam meg. Számomra ez ugyanolyan dal, mint az összes többi. Én nem céloztam meg senkit.

Sokan megvádoltak, hogy beteg húgodat állítottad a felvétel középpontjába.

Dopeman: Nevetséges! Mondd, normálisak ezek? Nem én vagyok az első a zenetörténetben, aki a családját dalba foglalta. 2Pac, Xzibit, csak két név azok közül, akiket megihletett a téma. Nagyon szeretem a családomat, ők az egyetlen biztos pont az életemben. Ha nincs az átdolgozás, akkor sose születik ilyen témájú szám. A zenei alap követelte a bensőséges mondanivalót. Ha a húgomon keresztül akarnám megszerettetni magamat, és rajongókat szerezni, akkor már a kezdet kezdetén megírtam volna. A húgom már ’97-ben sem volt egészséges, születésétől fogva értelmi fogyatékos.

Ő mennyit érzékel a sikereidből? Tudatosítja, hogy mi zajlik körülötted?

Dopeman: Azt látjuk, amit kifelé mutat, azt nem, hogy belül mit érez. Elképzelhető, hogy sokkal többet érzékel, mint amennyit a külvilág felé mutat. Szereti a zenét. Nevet, mosolyog, örül neki. Tapsol rá a kis tolókocsijában. Az, hogy a húgom értelmi fogyatékos, számomra nem tragédia. Ő egy rendkívül tiszta lény, sok-sok örömet ad nekünk.

Pár hónappal a lemez megjelenése előtt azt nyilatkoztad, hogy Az utolsó vacsora címet kapja, utalva arra, hogy nem lesz több szólóalbumod. Végül A telep csicskája lett a címe. Ezek szerint mégsem ez az utolsó?

Dopeman: Egyelőre nem készítek több szólólemezt. Miután szakítottam Majkával és Tysonnal, valóban Az utolsó vacsora volt a munkacíme. Később arra gondoltunk, hogy legyen Feltámadás, mert engem nem lehet eltiporni, de gyorsan elvetettük, mert nagyon bibliai lett volna. A közvetlen környezetemben éppúgy megosztom az embereket, mint a tágabb világban. Ha mászkálsz a telepünkön, a nyolcadik kerületben, tapasztalhatod. Az egyik ellenségem a velünk szemközti ház falára a „Dopeman, a király” mellé felírta, hogy „Dopeman, a telep csicskája”. Tetszett, jót röhögtem rajta, és írtam hozzá egy számot. Aztán úgy döntöttünk, hogy legyen ez a lemez címe. Van benne önirónia, ugyanakkor egy nagy adag gúny is. Ha az a csicskaság, amit a rengeteg munkával elértem, akkor örömmel vagyok csicska. Voltam már strici, Magyarország rémálma, Az Országház fantomja, most A telep csicskája vagyok.

Hogyan tovább? Szólólemez tehát nem lesz több.

Dopeman: Sok mindenről szeretnék még beszélni, de biztos vagyok abban, hogy ezeket nem szólóban akarom előadni. Dopeman megmarad, csak más környezetbe kerül át. Korábban úgy volt, hogy a La Mafia Familia keretén belül folytatom a pályafutásomat, ám a kilépésekkel ez a terv meghiúsult. Időközben az öcsém is elkezdte nyomni a rappet, vele létrehoztunk egy formációt Pityinger fiúk néven. Az OutKast zenei világához hasonló zenét képzeltünk el, de nem leszünk annyira kísérletezőek, mint az amerikai duó. Valami eredeti, izgalmas dolgot szeretnénk megvalósítani néhány további közreműködő segítségével.

Hallom, hogy veletek készíti a lemezét Kétarc.

Dopeman: Ő egy nagyváradi fickó. A magyar nyelvterület Eminemjének nevezném. Egészen egyedülálló szövegíró, egy „beteg” figura.

Azt mondják, hogy a reflektorfényben álló személy nem lehet közömbös. Te nem vagy az, rólad mindenkinek van véleménye. Vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak.

Dopeman: Igen, csak a két véglet létezik. A személyiségem és a nyilatkozataim alapján az emberek rögtön véleményt formálnak rólam. Vagy jót, vagy rosszat.

Elmondható, hogy főleg azok utálnak, akik nem ismernek eléggé?

Dopeman: Vannak szép számban olyanok is, akik ismernek, mégis utálnak. A legtöbb ember viszont tényleg nem ismer, de valamilyen oknál fogva mégis megbélyegzett. Sokan vannak, akik elhamarkodottan hoznak véleményt, első látásra vagy hallásra eldöntik, hogy az illető unszimpatikus, és kész. Amikor bementem a ValóVilágba, többen mondták, hogy nem is vagyok bunkó, pedig korábban azt hitték. Tudom, nehéz a természetem. Kiállok a véleményem mellett, hajlandó vagyok a végsőkig elmenni. De ha nem lennék makacs, nem sikerült volna befutnom. Engem a média sosem támogatott.

Ha már szóba került a média, naponta jelentkező műsorod van az egyik kereskedelmi rádióban. Élőben megy?

Dopeman: Nem, felvételről, a hét elején rögzítjük. R&b, rap, hip-hop szerepel a terítéken. A stílusok legjobbjait, elsősorban amerikaiakat játszunk. Este nyolctól kilencig hallható, vasárnap tízig. A második órában az amerikai Billboard magazin idevágó listáit mutatjuk be. A műsor nagyjából az én zenei ízlésemet tükrözi. Európai és néha egy-egy magyar produkció is helyet kap benne. Csak ezekből jóval kevesebb van, de talán idővel több lesz. Nálatok a rádióállomás nem fogható, de a www.deejay.hu című internetes oldalon elérhető.

Az említett zenei stílusoknak van akkora rajongótáboruk, hogy eltartsanak egy műsort?

Dopeman: A hip-hop nálunk még rétegstílus, viszont a képviselői egyre sikeresebbek. A legnagyobb zenei piacokon ugyanolyan műfaja lett a könnyűzenének, mint a pop, a rock, a blues vagy a dzsessz. Mostanra populárissá vált, ami sokak szerint a halála is egyben, de azért még mindig az egyik legforradalmibb zene. És ha a jövőben is lesznek olyan előadók, akik forradalmi dolgokat művelnek, akkor részben megmaradhat olyannak, amilyen eredetileg volt. Az igazságot kimondó, karakteres műfajnak.

És mi újság a stílus magyar képviselőivel?

Dopeman: A hip-hop még gyerekcipőben jár. Vannak az úgynevezett underground rapperek, akiket nem neveznék zenészeknek. Tisztelet a kivételnek. Azokhoz hasonlítanám őket, akik szombatonként hobbiból autót szerelnek. Próbálkoznak, de nem igazán értenek hozzá. Azután létezik a mainstream vonal, ide tartoznak az ismertebb előadók. Ki jobb, ki roszszabb. Szerintem csak páran veszik fel a versenyt a világszínvonalú amerikai sztárokkal. Ne értsd félre, a tengerentúliak között is van rengeteg unalmas, fáradt, és mégis rohadtul sikeres előadó. De az tény, Amerikában néhányan nagyon tudják, hogyan kell művelni ezt a stílust.

Peti, a bátyád, Dopeman említette, hogy te is elkezdtél rappelni. Milyen indíttatásból?

Kicsi Dope: Mindig is rappernek tartottam magam. De a háttérben maradtam, a zenekészítésből vettem ki a részemet. Úgy gondoltam, hogy amíg nem tudok olyan szinten rappelni, mint gitározni, addig lemezen sem akarok szóhoz jutni. Majka első albumán debütáltam. Ment volna korábban is, viszont voltak bizonyos elvárásaim magammal szemben.

Szólótervek?

Kicsi Dope: Nincsenek. Pontosabban szeretnék készíteni egy instrumentális dzsesszgitár-lemezt, de arra egyelőre nincs se lehetőségem, se időm. Most csináljuk Kétarc albumát, ez komoly munka, teljes embereket kíván. A Pityinger fiúk lemezét pedig nagyon gyilkosra tervezzük.

A kívülállók azt látják, hogy nagy az egyetértés közöttetek. Viszont biztos vagyok abban, hogy adódnak viták. Mondjuk lemezkészítés közben, a stúdióban.

Kicsi Dope: Amikor beindul a munka, sok energia szabadul fel bennünk, és ezek ellentétek sorát szülik. Félreértés ne essék, nem öljük meg egymás, de még csak nem is verekedünk össze. Van, amikor nagy az összhang, máskor kevésbé. Az ilyen építő jellegű viták mindig a munka javát szolgálják.