Diák-Oscart nyert a cseheknek

Nemzetközi porondon, animációs rövidfilm-kategóriában ritkán jut el bábfilmes olyan magasra, mint ő. Csehországból Jan Svěrák volt az első az Olajfalókkal, 1998-ban. A harminchárom éves Darja Kascsejeva orosz nemzetisége ellenére is a cseh filmgyártás hírnevét öregbíti. Tadzsikisztán fővárosában, Dusanbéban született, ahonnan négyéves korában, a szüleivel költözött Oroszországba. Zongora szakon végzett a moszkvai zenei konzervatóriumban, majd zenei rendezést tanult az akadémián, és rangos moszkvai színházakban dolgozott. Előbb a Szatirikonban, majd a MCHAT-ban. A bábfilmrendezői szakot már Prágában végezte el, ahová 2014-ben költözött a férjével, A lány vágójával, Alekszandr Kascsejevvel.

Tizenöt perc, amely megrengette a világot – mondhatnánk némi túlzással, de igaz, ami igaz: maga a történet valóban megindító. Apa és lánya elhallgatott fájdalmakkal teli kapcsolata, amely meglehetősen személyesnek tűnik. Hogyan fogadták a filmet a szülei?

Előre tudták, miről szól a történet, így a kész film már nem lepte meg őket. Előtte kíváncsian, később már feszülten várták. A stúdióban mutattam meg nekik, de csak hümmögtek a végén, semmi konkrétat nem mondtak. Érzelmekről egyébként sem beszélünk a családban. Szeretjük egymást, de csak úgy visszafogottan, ölelkezés nélkül. Nekem ez kevés, nagyon kevés, de meg kellett szoknom. Apám azért meghatódott a film láttán, főleg a vége felé, amikor apa és lánya lélekben egy kicsit közelebb kerülnek egymáshoz. Az utolsó percekben ugyanis ott a megértés és a megbocsátás. Azt mindenképpen a filmnek köszönhetem, hogy végre tettünk pár lépést egymás felé. A fivérem is látta már A lányt, és őt is megérintette. Boldog, hogy apám és én egymásra találtunk. Az a furcsa az egészben, hogy ez most történt meg, amikor több ezer kilométeres távolságban élünk egymástól.

Mi volt a távolságtartás oka?

Nem haragudtunk mi egymásra, sőt még csak elhidegülésről sem beszélhetek. A mi családunkban mindenki külön világ. A másik iránt érzett szeretetet nem tudja kimutatni senki. Összetartozás az van, de semmi több. Anyánknak sem volt ideje ránk. Ő is, akárcsak apám, magával volt elfoglalva. Érzelmileg el voltunk hanyagolva, az az igazság, s ez a későbbi kapcsolataimat is megbélyegezte. Kemény voltam, zárkózott, távolságtartó. Nem tudtam nyitni senki felé. Nem mertem kapcsolatot teremteni. Be kell vallanom: rajtam is ez a film segített. Megolvasztotta a szívemet. Feloldott. Rádöbbentett arra, hogy nem is a szüleimmel volt baj, hanem mi, gyerekek láttuk máshogy a világot, nem úgy, mint ők. Sokkal több szeretetre vágytunk, mint amennyi kettőnknek adatott. Ki voltunk éhezve az ölelésre, amit sosem kaptunk meg.

Tadzsikisztántól kapott valamit?

Semmit. Nem is nagyon emlékszem az ott töltött évekre, életem első négy esztendejére. Így nem is hiányzik semmi. A nagymamám kertje, az megmaradt bennem. Más nem. Budapest vagy Prága néha eszembe juttatják Dusanbét, vagy ha olyan városban járok, ahol platánsorokat látok, honvágyat viszont akkor sem érzek. Nem is jártam ott azóta, hogy elköltöztünk, sőt a szüleimtől is azt hallom, hogy nem vágynak vissza. A Szovjetunió széthullása után ott is sok minden megváltozott, és nem jó irányba. Meg sem tanultam a tadzsik nyelvet, hiszen otthon csak oroszul beszéltünk, az iskolát pedig már Oroszországban kezdtem el. Moszkva és Szentpétervár között, egy kisvárosban telepedtünk le, onnan kerültem a fővárosba.

Gyerekként, gondolom, sokat rajzolt, kézimunkázott.

Nem, ez nem volt jellemző rám. Zongoráztam. Az animációs filmekhez is a zene vezetett el. Hangmérnöki diplomával a kezemben jeles animátorokkal ismerkedtem meg. Elhívtak a stúdiójukba, ahol egy sötét helyiségben, világító felületű asztalon gyurmából formáltak különböző figurákat. Nekem ez nagyon megtetszett. A hangmérnöki munka akkoriban már nem jelentett számomra különösebb örömet. Úgy éreztem, megrekedtem egy ponton, egy helyben toporgok. Hiányzott az alkotómunka, amelyet ott, abban a stúdióban megtaláltam. Otthon, a konyhaasztalon én is elkezdtem papírból és zöldségekből mindenféle figurát készíteni, és már nem volt visszaút. A kreativitás nagy lendületet adott. Vitt előre megállíthatatlanul.

Moszkva híres filmfőiskolája nem vonzotta?

A VGIK? Ott már semmi izgalmas nem történik. A kilencvenes években megállt náluk az idő. Megnyílt néhány magániskola, amelyekben jobb a színvonal, de A lányt ott sem forgathattam volna le. Anyagilag senki nem támogatott volna.

Hogyan került a képbe Prága?

Túlzás lenne menekülési útvonalról beszélni. Nagyon sok szempontot kellett figyelembe venni. Először is szabadon akartunk dolgozni. Kötöttségek és nagyobb anyagi nehézségek nélkül.

Kivel?

Szásával, a férjemmel, aki színészi diplomát szerzett Moszkvában. Gyerekünk még nincs. Mindketten kreatívak vagyunk. Ki akartunk lépni az otthoni szűk körből, és azon kezdtünk el töprengeni, hogy milyen lenne egy közép-európai országban élni, dolgozni. Egyáltalán nem volt köny-
nyű a döntés. A moszkvai életünk biztos alapokon állt. Magyarországot a nyelv miatt nem választhattuk. Prága kézenfekvőnek tűnt, a cseh nyelv miatt. Az mégiscsak közelebb van az oroszhoz, mint a magyar. Nagyon sokan csodálkoztak rajtunk, hogy elköltözünk Moszkvából. Még a legközelebbi barátaink sem értettek bennünket. A szüleinkről nem is beszélve. Huszonhét éves voltam, ők már unokára vártak, nem búcsúzásra. Senki nem támogatott a döntésünkben, ami nem volt kellemes érzés, de már nem hagytuk, hogy lebeszéljenek bennünket. Ismertük a cseh filmgyártást, Szása is, én is szeretjük a hatvanas évek új hullámát, és tudtuk, hogy ügyesen elsajátítjuk a nyelvet, és hogy ingyen tanulhatunk a FAMU-n. Ráadásul egy külföldön is elismert filmművészeti főiskolán.

Mennyi időbe telt, míg megtanult csehül?

Másfél évbe. De az első hónapokban még nem voltam túl szorgalmas, hiszen dolgoznom kellett. Szükségünk volt a pénzre, talpra kellett állnunk valahogy. Mindig a vizsgák előtt ültem neki a könyveknek. Nagyon sok erőre volt szükségem, hogy képes legyek hajnalig magolni.

Hiányzik valami Moszkvából?

Ha járt már ott, tudja, hogy Moszkva nagyon nyüzsgő, nagyon hangos város. Hozzá képest Prága maga a megtestesült nyugalom. És én épp ezt szeretem benne. A parkokat, a zöldövezeteket. Hetente egyszer kint vagyunk a férjemmel a természetben, ebből nem adunk. A japánok azt mondják erre, hogy shinrin-yoku. Természetterápia.

Könnyen bejutott a FAMU-ra?

Elsőre nem vettek fel, de nem is tudtam sokat. Ha azonnal bejutottam volna, talán bele is roppanok, hiszen akkor még a nyelvet sem beszéltem. Az animáció egyébként is nagyon nehéz szak. Hozzá egy idegen nyelv! De sikerült jól kihasználnom azt az egy évet. Dolgoztam, rajztanfolyamra jártam, és megismerkedtem az animációs technikával. Még a forgatókönyvírásba is belekóstoltam. Nem volt könnyű a kezdet. Az első év sem a főiskolán. Elfogyott a pénzünk, különböző munkákat kellett vállalnunk, barátaink nem voltak még akkor, segítséget senkitől sem várhattunk. Időbe telt, míg úgy-ahogy összeszedtük magunkat.

A zenét, a zongorázást el is engedte?

Egyetlen dolog, ami hiányzik otthonról, az a zongora. Lehet, hogy majd azt is veszünk egyszer. Addig marad a köztes megoldás. Ha látogatóban vagyunk valahol, és meglátom a szoba sarkában a zongorát, addig járkálok körülötte, míg le nem ülök mellé. Csodás pillanatokat élek meg, míg játszom.

Jiří Trnkáról vagy Jan Švankmajerről, az animációs filmek két világhírű cseh mesteréről hallott korábban?

Még Jiří Bartát is ismertem, aki A bábok csodálatos világát rendezte. Ó, hogyne! De van egy híres orosz bábfilmrendező is, Konsztantyin Bronzit. Hallott már róla?

Sajnos nem.Pedig kétszer jelölték Oscar-díjra. Mindkét alkalommal bekerült a legjobb öt közé, de Oroszország, szégyenszemre, nem támogatta őt a kiutazásban. Nem adtak neki repülőjegyet. A fiatal orosz bábfilmesek ma már csak úgy tudnak létrehozni valamit, ha koprodukciós partnereket találnak. Vagy elmennek Franciaországba, ahol jobb helyzet vár rájuk. Franciaország igazi filmes nagyhatalom lett, és nemcsak a fiatal francia alkotókat, hanem a külföldi rendezőket is támogatják. Oroszországban független animáció gyakorlatilag nem is létezik. Az állam csak a kommersz filmgyártást támogatja.

Kik inspirálták abban, hogy A lány történetét kézi kamerával vegye fel, amire az animációs filmek világában eddig nem is volt még példa?

A dánok és a franciák. Lars von Trier, Thomas Vinterberg és a Dardenne fivérek. Ők is a dokumentarista stílust hozták, az én érzelmi drámámhoz is ez illett a legjobban.

A prágai letelepedés nem járt nagy érzelmi drámákkal?

Dehogynem! Kezdetben nagyon barátságtalan közegben mozogtunk. A csehek nem szeretik az oroszokat. A múltat még nem tudták megemészteni, s fölöttébb zavarja őket az is, hogy lépten-nyomon beléjük botlanak. Prágában különösen sokan vagyunk. Elég, ha végigsétál a belvárosban az Orlojtól a Károly-hídig. Szinte minden üzlet az oroszok kezében van. Mi a férjemmel már Moszkvában elkezdtünk csehül tanulni, de amint megszólaltunk, utcán, üzletben, mindenhol ellenséges arcokat láttunk. Senkinek sem volt türelme végighallgatni, mit is akarunk. Ma már máshogy látjuk a dolgokat, hiszen munkánk van, beszéljük a nyelvet, és én még híres is lettem. Csehországnak hozom külföldről a díjakat.

Erős ember benyomását kelti, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem adja fel.

Szeretem nehezíteni az életemet. Szükségem van a kihívásokra. Idegen ország, idegen nyelv, idegen emberek. Csupa akadály. A kamerát is azért vettem a kezembe, mert bábfilmes kezében még nem volt. Valami újat akartam mutatni.

Igaz, hogy a bábokhoz nem fát és nem textíliát használt, hanem…

… toalettpapírt, igen! Az volt a legolcsóbb megoldás. Mondta is a férjem: „Ilyen csak neked juthat eszedbe!” Valamit ki kellett találnom. Ebben csak az volt a nehéz, hogy a szemmozgást újra és újra meg kellett festenem. És kasíroztam éjjel-nappal. De annyira élveztem a munkát, hogy amint becsuktam magam mögött a stúdió ajtaját, azonnal megszűnt az időérzékem. Négyórás munkának két és fél másodpercnyi felvett anyag volt az eredménye. De megérte, nagyon megérte.

A szerző a Vasárnap munkatársa