Délelőttök súlya

Letűnik egy évszázad. Nyomába lép a következő. Olyan ez, mint amikor a róna egyetlen parcellája felett elhúz egy szárnyas, majd kisvártatva egy másik követi. A róna változatlanul ott van. De közben mégiscsak történik valami. Igen. A róna parcellájának hangulata változik meg. Mondhatom, hogy minden történelmi kornak sajátos hangulata van. S maga a hangulat is ösztönzően hathat. Az ember pedig a sajátos jelenidejét élve mérlegel. Elidőz. Összevet. Szeretné fölfedezni önmaga korát. Figyel. Szeretne eligazodni abban a beláthatatlan és külsődlegesen is ellentmondásos tengerben, amelyet jószerint megnevezni sem tud. Nem képes különbséget tenni idő és időtlenség, írott és vélt történelmi idő közt! Keres. Kutat. Elidőz... Vajon mi jelen időnk történelmi megfelelője? A hanyatló Római Birodalom magánideje? Vagy a vérengző, európai XV. század? Hol vagyunk mi egyáltalán, és kik vagyunk az idő tengerében? Hová gyaloglunk ebben az általános jellegű alkonyatban?! Vagy nem is alkonyat ez? És ez a váratlanul reánk törő világosság, a tűzvörös pír: egy új hajnalé? Igen. Valahogy így történik ez rendszerint.

Új évszázad elején élünk. Száz esztendővel ezelőtt Amerikában hatalmas, történelmi léptékű beruházások kezdődtek, építkeztek, gyárakat emeltek és írták a kapitalizmus új hittételét. Európa pedig „szép és új” jövőről, boldog, békés, önfeledt testvériségről, együttélésről álmodott. Eközben sokan-sokan éppen hajókra szálltak, hogy az Újvilágban boldoguljanak. Az itt maradt kisemberek legtöbbje pedig élte a maga hétköznapjait. Újságot olvastak. Kimérésekbe jártak. Dolgoztak. És vásároltak. A maguk módján utaztak. Lovas kocsin. Vonaton. Vagy esetleg gyalogszerrel jártak s keltek térben és az adott jelenben. A vidékiek hosszasan elidőztek a boltok kirakatainál. A piaci sátraknál. A mutatványosbódéknál. Nézelődtek. Hittek. Reméltek. Szerettek. És elárasztotta a képzeletüket az új. Csaknem biztosra vették, hogy jövőjük szép ívelésű lesz, s benne övéké az első számú szerep!

A felszínt, a külcsínt igazgatták. Létük keretét csiszolgatták-fényesítették. A lelkük mélyén viszont pontosan olyanok voltak, mint mi. Annyira voltak tetterősek és keresetlenek. Hiszékenyek és állhatatosak. Szorgalmasak, nagyotmondók... Találékonyak és időnként hitszegők is, ha a sors úgy akarta. Egyszóval: ők is zavarba hozhatók voltak. Az ember minden történelmi korban vitathatatlanul ugyanaz: ember! A sajátos ellentmondásaival. A gyermekded cselszövéseivel. Történelem ide vagy amoda, nem válunk bölcsebbekké, nem válunk jobbakká, sem magasabb rendűvé... Egyszerűen csak vagyunk, létezünk.

Száz esztendővel korábban élt énem nem volt hitványabb, de bölcsebb sem, hiába szeretném. Járta az útját. Tett. Vett. Gyűjtögetett. Álmodozgatott. Hitt. Remélt. Álmodott hajókról, vonatokról, repülőgépekről, automobilokról, és álmodott az új tőkésvilág haszonelvűségének édeskés gyümölcseiről. Lepedőnyi nagyságú álmok. 1901–1902–1903! És ebben a felcicomázott világban mindaz, amit a boltok kínáltak: sósborszeszt, fürdőnadrágot, vadászpuskát, gyerekkocsit... A kor. A történelmi korszak.

Egy napon aztán valami egészen különös esemény történt. Haladtában kisemberünket a történelmi kor almája koponyán találta, és mire felocsúdott: tömegben haladt már. Ökölbe szorított kéz. Zaj. A tömeg. A tüntető. A lázadó. A tömegelő tömeg. Az egy szóra mozduló. Az önmagáról megfeledkező, zászlósdit, felfuvalkodósdit játszó tömeg. Zászlók. Muzsika. És ezek a dolgok távol vannak a fürdőruhától, a gyerekkocsitól..., a sósborszeszhez már egy kicsit közelebb, és a vadászpuskához már egészen közel.

Az újságok példányszámai felszöktek. S a különböző nemzetek szóvivői fennkölt és elvont fogalmakat használva rikoltoztak. Isten, Haza, Dicsőség, Bátorság! S az a tegnapi, az az álmodozó, az a reménykedő kisember, a hajdani énem, íme, lemondott arról, hogy meglátogassa rokonait. A haza hívása számára fontosabb volt! Pontosabban a parancs, mely így hangzott: „Parancsra önkéntesen!“ Zavartan nézte, hogy mi történik körülötte és vele.

– De hát..., mi is történik itt?!

A fiam 1990-ben született. Pontosan száz esztendővel ama hadba vonuló ifjú születése után, akit most megnevezhetetlennek nevezek! A megnevezhetetlen már ott ült éppúgy az iskolapadban, mint száz esztendővel későbbi utóda. Ült. Betűvetést tanult. Olvasást. És tanult hittant, katekizmust. Tanult kézművességet éppúgy, mint a száz esztendővel későbbi utóda tanul majd. Egy napon, amikor kipillantott az iskolaablakon, a kopár, téli fa koronáján egy hatalmas, fekete madarat látott ülni. Madár. Abban az iszonyatos zimankóban a madár mégis..., mintha ázott lett volna. S az a távoli elődöm nézte-nézte ezt a súlyos és nagyon öreg madarat, mígnem a madár reá emelte szemét, s az akkori tizenéves gyermek meghökkenve látta, hogy töviskoronát visel.

Elődeimtől hallottam, hogy négy esztendővel az első világháború kitörése előtt alkonyattájt fényes kereszt volt látható az égen. „Éppen aratáskor történt...” – adták át a szót nemzedékről nemzedékre. Az uradalmi aratók pedig sokan, nagyon sokan voltak. Nézték az égbolton lassan elúszó keresztet.

A fiam 2014-ben immár 24 esztendős lesz. Érett férfiúvá válik. Akárcsak a száz esztendővel korábbi, jelképesnek is mondható énem, elődöm! S a fiam pontosan ugyanazokban az utakban reménykedik, mint az a távoli megnevezhetetlen. Ugyanazokban a távlatokban-lehetőségekben. És ő is ugyanúgy hisz és remél, végzi majd a föladatait, és kormányozná az életét, mint az a korábbi. Az élet, a sors majd a mindennapok síkjára helyezi őt, akárcsak társait. És majd a fiam is elhiszi, hogy a kor logikája az ő logikája is. Csakhogy a kornak nincsen logikája! Éppúgy, mint az erőnek vagy erőtlenségnek! A történelmi kor pedig egyszerűen csak hit kérdése. A makrovilág harapófogója vesz körül bennünket. És mi benne keresnénk önmagunkat és távlatainkat. Hiszünk. Értelemben, bölcsességben, tapasztalatban. Hiszünk erőben. Egészségben. Hiszünk perspektívákban. De időnként egy szárnyas odaül a házunk elé a fára. Fekete tollazatú. Súlyos és vén szárnyas. A fején nincs töviskorona. Ilyenkor mintha nyugtalanabbá válnánk. Gyanakvóvá. Álmatlanná. Nos, ilyenkor nem számít ing. Nem számít kalap. Semminő cicoma nem hozhatja nyugalomba békétlenségünket.