Dekára mért sorsok

Komédia nyolc temetésben, jelzi a színlap. Műfaji megjelölésként igazán frappáns. Amit sejtet: szívszaggató dráma helyett humorral és bölcsességgel átitatott élettörténetek. Nincsenek shakespeare-i felvetések, moliére-i kérdőjelek, bergmani mélységek. Levin nem ás, nem kutat, nem elemez, nem boncol, sőt még csak nem is keres rajtunk fájó pontokat. Inkább csak megmutat, finoman figyelmeztet, emlékeztet, kinagyít mindannyiunkat érintő történeteket. Élhetünk ugyanis bármilyen életet, vannak dolgok, amelyek társadalmi rangtól, pozíciótól, egy közösségben vagy pusztán a családban betöltött szerepünktől függetlenül előbb-utóbb velünk is meges(het)nek. Átutazók vagyunk kivétel nélkül. Átutazók különböző élethelyzeteken, fordulópontokon és kereszteződéseken, „átutazók” szerelmeken, válásokon, barátságokon és elszakadásokon. A végállomás nem lehet más, csak a halál.

Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínházban nyolcszor vonul el előttünk a halotti menet. Libasorban lépdelnek az élők, fehér lepel takarja a holtakat. Aki él, temet, és reménykedik, hogy őt majd nagy sokára temetik. Egyvalaki elmegy, másvalaki érkezik. Levin természetesen azt ecseteli, ami születés és halál között történik. Abból ragad ki részleteket, abból ad rövid kis színeseket, groteszk helyzetjelentéseket. Rögtön az elején egy pokoli kínokat megélő, folyamatos székrekedéssel küszködő családfőnek (Harkányi Endre) szorítunk, akit felesége és két lánya is aggódva figyel, amíg a tragédia be nem következik. Megmosolyogtató pillanatok után a drámai vég. De még abban is a kínos és megint csak nevetésre ingerlő, rutinból eldarált vagy éppen befejezetlen gyászbeszéd. A fiatalon megözvegyült asszony (Börcsök Enikő) hányni szeretne, de nagyon. Azt legalább élvezné, mást úgy sem tudott élvezni soha. A szíve, a cukra, a vérnyomása nem engedte. Nincs is más vágya, csak, ahogy ő mondja: megdögleni végre. A külföldről hazaérkezett fiú (Józan László) amerikai menyasszonyát várja, hogy bemutathassa szerető szüleinek (Lukács Sándor, Halász Judit), de már nem lesz rá ideje, mivel agydaganata van, előrehaladott stádiumban. Van torz testű fiú (Lengyel Tamás) is, aki hosszasan költözködik, meg dadogós srác (Varju Kálmán), aki társra vágyik, prosti (Járó Zsuzsa), aki jól fizető kliensekről álmodva messzire utazik, ifjú feleség (Péter Kata), aki még nagy hassal is igézően táncol, egy lófogú lány (Majsai-Nyilas Tünde), aki ártatlanságát szeretné elveszteni végre, csak nincs hozzá se pasija, se bátorsága. De van egy középkorú házaspár is (Reviczky Gábor, Hegyi Barbara), amely egymástól és önmagától is elhidegültek már, van egy kölyökképű, piros nadrágos fiú (Karalyos Gábor), aki melegen ajánlja magát, meg nagyvilági életre vágyó, szépséges cicababa (Tornyi Ildikó) is. Huszonnégy szereplő közül a legemlékezetesebb figura a mindent látó, mindent halló, mindent érző, mégis szótlanul közlekedő nagymama, akitől fia és menye szeretne megszabadulni végre, bedugva tüdőszanatóriumba, intézetbe vagy akár diliházba. Törőcsik Mari a nagymama. A színészet magasiskolája, a mesterség kvintesszenciája, a megfejthetetlen csoda, amit ő mutat. Néma szerepben a legteljesebb életet, egy küzdelmekkel teli, vérrel és verítékkel megtett, kanyargó utat. Tologatják jobbra-balra, ki a házból, el, messzire, ne foglalja már a helyet, kellene a szobája. A szemébe hazudnak, megalázzák, kiutálják. Buszra rakják, visszajön. Elviszik, hazaszökik. Elkergetik, besomfordál. Ravasz. Kedves. Huncut. Szeretni való. Nem tudnak túljárni az eszén. Nem engedi. Egyetlen tekintetével, visszanézésével, szemforgatásával jelzi: neki ugyan nem parancsol senki. Szerelmében csalódott unokájával, a dadogós fiúval táncol egyet az éjszakában. Rövidke tánc, de nagyon nagy. Az előadás legmeghatóbb perce ez. Egy eltáncolt élet, egy eltáncolt szerelem, egy eltáncolt búcsú. Dekára mért sorsok. Pici kis gyöngyszemek. Elvesztett férjeket sirató, bridzspartit sürgető özvegyek. Elvágyódó, színesebb életet kereső fiatalok. Az is menni akar, akinek nincs miből és nincs hova. Egyedül a nagymama maradna. Ha maradhatna.Száz perc szünet nélkül. Díszlet szinte semmi, legfeljebb apró jelzések. Letisztult, finom húrokat pengető előadás.Lelke is van, nem csak szíve.