Cultura avagy pofók*

Mert, hát, közönsége lehet árvíznek, tűzvésznek, közúti balesetnek – bármilyen véletlen eseménynek. A színházi publikum ennél sokkal több.

A színházi nézők akár tetszésnyilvánításaikkal, akár anélkül, valóban alkotótársaivá válnak a „színpadi eseménynek”. Tehát nem a véletlen, a (gyakran olcsó) szenzációt lesők, hanem egy kulturális rítus tudatos és aktív résztvevői. Nélkülük nem színház a színház, nélkülük nem fogamodhat meg az alkotás csodája.

Színháznak pedig lennie kell. Színház nélkül nincs valódi társadalmi élet. Nem csak városainkban, de falvainkban sem. Lakóhelyeink, ha bennük bizonyos rendszerességgel nem történik valamilyen rituális, kulturális esemény, megszűnnek közösségek lenni, elnéptelenednek, mint az aszályban a kiszáradó szikes tavak...

Nem hihetjük, hogy az emberi lakóhely társadalmi igényeit helyettesíteni tudja néhány kocsmai csihi-puhi, családi perpatvar, pletyka és kriminális esemény. Nem hihetjük, hogy a labdarúgó pályák sörhabos hőzöngése lehet csak az élet jele. Jelenleg, sok községünkben a focicsapat büdzséje bizony, többszöröse a község kulturális költségeinek.

Persze semmi esetre sem kívánjuk a sportot a kultúrával szembeállítani. Hiszen mindkettő helyzete, társadalmi támogatottsága, ebből eredő szerepe és színvonala rengeteg hiányosságot feltételez. Más kérdés a sörösüvegekkel szegélyezett sportpályák és a művészet helyett giccset tálaló szórakoztató ipar talányos lavírozása.

Viszont igaz, községeink gyakran utasítanak vissza színházi ajánlatokat azon a címen, hogy: nincs pénz. Pedig... akár még az ötvenes években is, a maihoz képest ínségesebb gazdasági viszonyok között a mainál pezsgőbb színházi életre emlékezhettünk. Még akkor is, ha az a „pezsgés” a műkedvelésre támaszkodva mutatkozott, a hiányzó hivatásos színházakat helyettesítendő...

A pénz mindenképpen gond, de semmi esetre sem lehet akadály. Nálunknál szegényebb társadalmakban jönnek és jöttek létre jelentős kulturális teljesítmények (sporteredmények is). A nálunkénál szélesebb erdélyi magyar színházhálózat a rendszerváltozás óta három színházzal erősödött meg. Gratulálunk!

Ma inkább az értéktévesztés okoz valódi gondokat. Az ebből eredő fura helyzetet, a kultúra gazdasági hátterének abszurditását jól jellemzi összevetése a reklámszakma honoráriumaival. Egy kényszer-színész vagy egy dilettáns rímfaragó többszörösen nagyobb anyagi juttatásban részesül ripacs alakításáért vagy bugyuta zöngeményeiért a reklámszakmában, mint egy jó színész – a remek alakításáért, vagy egy költő egy egész kötetért. Szkizofrén, ugye? Nem a reklám ellen harcolunk, pusztán a piaci gondolkodás stupiditása zavar. A reklám elsőrendű szerepe egy bizonyos árucikk hasznosságának közhírré tétele. Alkalmazóinak ellenőrizetlen erkölcsi, társadalmi felelősségén múlik, a tekintetnélküliség, az agresszivitás a „plagging” (Adorno) tompító bevetésének a mértéke.

Emberi értékeink „közhírré tételét” többnyire halhatatlan, de semmiképpen sem hétköznapi jelenség, vagyis kultúránk, műve-lődésünk hordozza, tükrözteti a világban és nemesedésünk, szépülésünk javára, önmagunk felé is.

Esztétikai, etikai értelemben tehát nincs mit összehasonlítanunk.

Más kérdés, hogy ezerszáz éve ebben a viharvert Kárpát-medencében, vagy ha csak saját portánk, Pozsony és Nagyszelmenc között az utóbbi súlyos nyolc évtizedre tekintünk, csak a kultúránk és művelődésünk volt a megtartó erő, viharos évszázadok és évtizedek, véres harcok, kitelepítések és kényszerasszimilációk dacára.

El kellene tehát erről a jelenségről, a szent megtartó erőről közösen gondolkodnunk. Akár egy színházi előadás utánozhatatlan hangulatú szünetében. Arról, hogy a gabonaőrlő leány népdala, a magyarok szimfóniája, a Halotti Beszéd, Aranytól Pilinszkyig, vagy Katonától Örkényig sorjázó művekkel könyvespolcainkon, elgondolkodhatnánk valóban afelett, hogy minek köszönhetően nem jutottunk a kvádok, szarmaták, besenyők, kelták történelmi ködbe vesző sorsára... Hogy van-e fontosabb megtartó erő műveltségünknél és művészetünknél, mely nélkül ma már a szakácskönyvek és használati utasítások sem íródnának magyar nyelven. Ha nem támogatjuk saját művészetünket, ezerszáz éves harcot adunk fel, ezerszáz éve működő éthoszt számolunk fel visszamenőleg is.

Gondoljuk ezt végig, szűkös kulturális költségvetéseinket szemügyre vévén, a legfelsőbb és a legalsóbb szinteken egyaránt. Gondoljuk végig, mielőtt visszautasítunk például egy színházi előadást, vagy ha két-három pakli cigaretta árát mégsem könyvekre költjük. Gondoljuk végig, mi lesz, ha ezeréves identitásunkat, létünket védő pajzsunkat kiütjük saját kezünkből, méghozzá éppen most a globalizálódó (globalizálódni lehet rosszul, szerencsétlenül is!), bizonytalan jövőnk, sőt kérdezetlen utódaink jövője rovására.

Maradunk vendég-közönségváró tisztelettel a SZEVASZ nevében.*Csokonai